|
Kategória: Testünk, lelkünk dolgai A mentsvárak is leomlanak, ugye?Nagyon régi történet... mélyre elásott... annyira, hogy csak a megfelelő tudatállapotomban papírra vetve olvashattam vissza saját magamnak majd harminc év múltán. Annyira régen történt, hogy már a főszerep-ólomköntösét sem ugyanaz a színész viseli azóta.- Szia nagyikám! Mit segítsek? – repült a nagyanyja felé, aki serényen mosogatott. Előreboruló dús, szőke haját hátrafogva hajolt a - különös módon -, ezúttal fanyarnak tűnő, máskor mindig boldog mosollyal az arcán meglepett, alacsony, erősen túlsúlyos és karikalábú mamóka felé. Majd mind a két oldalról cuppanós puszit nyomott a pirospozsgás, mély ráncokkal barázdált, kerek arcára. - Hát, möggyütté? – mondta kicsit erőltetett lelkesedéssel, de a lány hevességében észre sem vette, hogy a mami alig érinti meg viszonzásul. - Jaj, Mami! Annyi mesélnivalóm van. Tudod,…– csapott a húrok közé a már majdnem nővé serdült unoka. Csak mesélt, mondta-mondta, miközben teljesen észrevétlen maradt előtte a távolléte alatt bekövetkezett változás összes jele. Míg egyszer csak eszébe jutott: - Mami! Hol a Tyatyuszli? Hallottam pörölni hátul valami macskával, amikor átjöttem, de még nem is láttam. - Ott van valahun hátú. – válaszolta csendesen a nagyija. - Oké! Mögkeresöm. Jó? – szólt talán először amióta hazaért, az anyanyelve jól ismert tájszólásán, és már pördült is ki az ajtón, a hátsó udvarba. A Tyatya meg éppen a kisajtón keresztül be. Az a pillanat, melyben meglátták egymást, nagyon fájdalmas volt számára. Meglepte, amit az arcán látott. – Mi ez az izgatottan félelmes, fanyar mosoly? – villant át rajta. És ez volt az, ami felidézte a nagyanyjával való találkozás pillanatát. - Igen. A Mami is… - futott át szívén, agyán a felismerés. – Öröm és fájdalom egyszerre... Mi ez? - nem értette, de boldogan reppent az ő kedves Tyatyikája nyakába, mint ezelőtt mindig és két oldalról óvatosan megpuszilta borostás, csontos „pofás felét”, ahogy viccesen mondani szokták odahaza. - Mingyá gyüvök és beszélünk, de most hátra kell mennem. – perdült tovább a szava felemásan, az iskolában jól megszokott irodalmi nyelvezetet az otthonival vegyítve. – Tudod hosszú volt az út hazáig. – És fürgén elindult az ólak közti keskeny átjárón a kerti illemhely felé. Sietett, mert sürgőssé vált a dolog. Meglepetten tapasztalta, hogy szeretett mostoha nagyapja is vele tart, amit sosem szokott. Hisz ő mindig olyan szégyenlősen tapintatos, nagyon jó ember volt, aki kerülte az ilyesmit… de most mégis. Szorosan közte és a disznó akol között ment mellette. - Neked is van még dógod itt hátú’? – kérdezi csendesen a Tyatyikáját, természetes mosolyával az arcán a lány, miközben feléje fordul, és látja, hogy az akol vastag, fekete nylon fóliával gondosan be van fedve. - Van há’. A’ mindíg va’. – szúr a levegőbe egy kényszeredett választ olyan halkan, hogy a legyek raja az ólak körül könnyedén túlharsogják. Máskor se bőbeszédű az ötvenen alig túl lévő egyszerű, tanyán nevelkedett, írástudatlan kunparaszt ember, de most… Most aztán végképp nem. - Mi van?… Mi a baj…no?! – nyüstöli tovább szeretettel a lány, a tekintetét éppen elkapó, a lehajtott fejét is elfordító jó öreget. Ahogy a hátsó kert kiskapujához értek, amit mindenki által tudvalevően mindig zárva kellett tartani, hogy a baromfiak nehogy kárt tegyenek a veteményben, a Tyatya előzékenyen kinyitotta előtte, majd vissza is zárta, de ő maga nem ment át a kertbe, az ólaknál maradt. - Hát nem a kertbe mész? - Ááá, nem. Csak ide. - Jó. – zárta le sietve a beszélgetést a lány. - Mi bajuk lehet? Kurtán-furcsán szól hozzám a nagyi is. – forogtak gondolatai tovább, miután egyedül maradt. – Itt valami nagyon nincs rendben. Igyekezett vissza hamar beszélgetni, ahogy ígérte. A Tyatyuszlit a kisajtóban állva találta, mintha csak őt várta volna egészen idáig. Mikor odaért a lány, megint kinyitotta előtte a kisajtót és be is csukta, miután az belépett rajta a hátsó udvarra. - Engem vártál? Tök’ ari vagy! – csivitelt tovább, mintha kicsit megfeledkezett volna előbbi gondolatairól, de erre is csak egy „ühüm” volt a válasz. – Mindegy. – gondolta, miközben együtt indultak a kiskonyha felé. – Türelmes leszek. Ki tudja, mi derül ki. Lehet, hogy semmi baj sincs, csak én gárgyultam bele a sok tanulásba és mindent félreértek. A disznóólhoz érve a lány megállt egy pillanatra, mert eszébe jutott a fekete fólia. Gondolta, meg kellene kérdezni, mi a szerepe. Hallotta, hogy alatta ott röfögnek a disznók. - Olyan jó meleg van. Nincs melegük ott benn? – intett a szemével feléjük, és az ól felé fordult, mire a mostoha nagyapja befordult vele szemben úgy, hogy ha akart volna sem léphetett volna közelebb az akolhoz. Válasz helyett meg csak a földet bámulta, miközben, mint egy sértődött kisiskolás, a cipője orrával az apró kavicsokat lökdöste arrébb. - Tyatyi, ne szórakozz! Mi ütött beléd?… he? Nem is válaszolsz? – mondta a fejét félrehajtva, hogy láthassa az arcát és nevetett, ám amaz nem. Inkább meghunyászkodva, enyhén elmosolyodott, de rögtön el is komorodott. - Né nízd mög a disznókat … a … - Jaj … ne viccelj már! Te tudod a legjobban, hogy engem eddig is milyen fenemód érdekeltek… ezek a… - kacarászott tovább önfeledten, de belül mégis fájlalta, hogy „az ő tyatyikája” ilyen rendkívül kínosan érzi magát. – De nem szenvednek a hőségtől ott benn szegények? – folytatta kicsit komolyabban. – No!… Mi a baj? – hajolt aztán kedveskedve, szeretettel még közelebb hozzá, mert a jó öreg semmit sem enyhült. Sőt, attól, hogy hozzá hajolt, még jobban zavarba jött. A lány komolyan sajnálni kezdte és most már végképp nem értett semmit. – Mondd már! – biztatta egyre, mire az elfordult, alig hallhatóan morgott valamit és máris indult a nyári konyha irányába. A lány dermedten állt pár másodpercig, mielőtt elindult volna utána. Csak a grádics mellett, a nyári konyha ajtajához közel érte utol. - Nem értettem, amit mondtál. Mi van? – kérdezte most már kétségbe esve. A mostoha nagyapja az előbb kirakott, még gőzölgő főtt apró krumplit igyekezett jól megtörni és némi korpával, kukoricadarával elkeverni. Nem is figyelt rá. – Mi bajod? – halkult el a hangja szíve erősödő fájdalmában. Mire amaz komótosan lerázogatta a disznók eleségének maradékát a keverő botról, a szokásos helyre támasztotta és végre felállt. Majd szertartásosan, tisztelettel a „nagyonis” unokája felé fordult és mély hangon, csöndesen ezt mondta: - Boszorkány vagy… no. – és lesütötte a szemét. - Mi van? – hüledezett a lány. – Tee… te bolond vagy. Mit mondtál? - No, és miből gondolod? – tért kissé magához, mire a jó öreg csak vállat vont és el akart fordulni. A lány azonban megfogta mindkét vállát és mélyen a meglepetten rámeredő ember szemébe nézett. - Te ezt komolyan gondolod?… Te? … hisz … szinte te neveltél fel! … Mi rosszat tettem? … Bántottalak valaha?… Mond meg … kérlek! – és kis ideig csendben álltak egymás előtt, majd végül a lány elengedte a megroskadt, szomorú „tyatyit”. - Nem … - motyogta és ismét a földet nézte szegény öreg. Kis híjján mindketten elsírták magukat. - Ne bosszants föl! – szólt határozottan. – Nem elég nekem, hogy az anyám soh’se szeretett … Már te se? - és sarkon fordult. - Mamíí! – kiáltott a konyha felé, mielőtt odaért volna. Úgy, mint kiskorában, amikor a kis Jóska meghúzta a haját. Könnyes szemmel lépett be. - Mami, hallottad mit mond a Tyatya? – de rögvest meg is dermedt. Az ő drága, szeretett nagyija is ugyanolyan zavartan fordult el tőle. - Mind megőrültetek? Alig vártam, hogy lássalak… és ez vár? Anyám meg azé’ macerál, hogyha haza jövök, meg se állok, már rögtön rohanok hozzátok. De bánom is én! Mami! Mi ez az őrület? - Sémmi… csak né nízd mög a disznókat. - Miért? Betegek? Baj van, mamikám? – hajolt előre, hogy hátulról az idős asszony vállára tegye gyengéden a kezét. Így folytatta: - Oké, nem nézem meg. Persze, hogy nem nézem. Sose voltam oda értük. Té is tudod. Nem? – mondta miközben óvatosan a nagyanyja elé sündörgött és békítőn nézett a szemébe. - Né nízd mög, - ismételte meg a mami. – mer’ mögbetegönnek, ha mögnízöd. – és szemét a földre szegezte. - Itt ma mindenki megbolondult? Mondd, te is boszorkánynak tartasz, és nem az unokádnak, akit a széltől is megóvtál oly sok éven át? – és váltig próbálta a nagyanyja pillantását elkapni, követni, de az csak menekült. Nem nézett az unokája szemébe sehogyan se. - Jó. Majd eljövök, ha újra megjött az eszetek. Sziasztok. Nahát… hogy lehettek ilyen … - de nem fejezte be. Sosem tudta volna bántani őket. Csak nekiiramodott és futott vissza a szülői házhoz, mert ezt már nem bírta tovább. Ott először az anyjával találkozott, aki a megszokott módon, most is haragvó szemmel nézett. A lány már rég megszokta, most meg aztán végképp közömbösen érintette, mert mi ez az előbb történtekhez képest. Ilyen fagyos légkörrel még sohasem találta szemben magát ebben a mindig meleg, nagyi-nótáktól és –morgolódásoktól duruzsoló, tyúkkárálástól, kukorékolástól zengedező, jóságos, pite illatú; és a halk szavú, huncut mosolyú Tyatya miatt kedvesen mókás, dédelgető világban. Ilyet itt még soha sem tapasztalt eddig. El sem tudta képzelni ennek a melegségnek a megszűnését, de még a legenyhébb változás lehetőségére sem gondolt soha, mert hitte: ez annyira tökéletes és biztonságos, hogy örökre így marad. Számára a legerősebb várat, a „mentsvárat”, a földi menedékhelyet jelentette, mely, ha köddé válik, hova fog aztán ilyen erővel tartozni? Ráadásul, talán a csalódás fájt a biztonságérzet hirtelen csökkenése nyomán létre jött félelemérzeten kívül a legjobban. Azt, hogy egy ilyen erős gyökér is elszakadhat, eddig elképzelni sem tudta. - No, mi vót? – kérdezte egykedvű-haragvón az anyja. - Hát, anyu! – rázta a fejét. – Megáll az eszem… Tudod mit mondtak? - Tudom hát. - De miért? - Azt nem tudom, de a mú’tt hétön kiatta a nagyanyád a parancsot, hogy a tyatyikád tögyön az akó fölé nylont… ebbe a rekkenő hőségbe… ráadású feketét, - mondta nyomatékkal az anyja. - hogyha átmék valamijé, né lássam mög a disznókat. Most mög má té sé nízhetöd mög... ez új. - Hogy mondhatják rám, hogy boszorkány vagyok? Anyu! Mikó bántottam én űket? - Apádra is mongyák. - Bolondok ezek. – legyintett a lány. - Rám is? – kérdezte a közelben játszadozó kiskamasz hugica. – Bár a mútkó, - folytatta a kislány. – olyan hülye vót a Tyatya. Löhet, hogy neköm sé akarta mögmutatni az új malacot? Hülyék ezök… De én mögníztem… híjjába… - kuncogott vidáman. – No, no Anci… Hogy beszélsz? – szólt rá kishugára, és már mosolygott, mert minden baja megszűnt, ahogy a pillantása találkozott a kislány nevető égkék szemével. - No, majd jó’ mögátkoznak, ha az is beteg kezd lönni. Mer’, hogy a füllettségtű az lössz, az bisztos. – mondta az anyja a megszokott hangnemben. De ők ezt már nem hallották, szaladtak labdázni a „gyöpre”, és beszélgetni, mert olyan rég nem találkoztak. (A cikket beküldte: Lhara)
|