|
Kategória: Egy kis ezotéria Álom-átjáróBizonyára nem vagyok az egyedüli emberi lény, akinek van visszatérő álma. Az is valószínű, hogy vannak, akiknek több is akad, mint ahogy nekem.Akár válogathatok is, hogy melyik "leiratával" kínáljam meg a csemegézni vágyó olvasóim. Most fogadjátok szeretettel az egyik legmakacsabbul ragaszkodót, mely életem végigkísérve, fejlődve mutatott rá egyik legfontosabb felismerésemre. Látom. Nem először… Hányszor is?… A szőke, hosszú hajat és a csontszín „menyasszonyi”(?) ruhát fújja a szél. A reggeli nap aranyban fürdeti. A széttárt karok tenyérrel előre, rézsútosan. A szemek lassan az égre emelkednek. A vállak taszíttatnak, a fej hátra lendül, a test íjként feszül, mereven előre dől. Zuhanás… lassú zuhanás, közöny. Balról a kőfal barnásszürke. Lent üdezöld a fű, a távolban méregzöld kerettel… Apró hófehér bárányok(?) a sötétzöld előtt a fűben. Béke, körben csendes, simogató suhogás. A zöld fű egyre közelebb. Vízszintes zuhanás… majd lassan ívben felfelé zuhanó siklás. Végtelen nyugalom. Eleven színek, tiszta kontúrok, egyszerű formák. Naiv festő az Úr. Már-már infantilis. Csontszín „menyasszonyi”(?) ruhám ujja suhogó szárny. Hófehér. Vakító… fényes. Lassan hullámzik mellettem. Emelkedem. Boldog vagyok. A látvány lenyűgöz. Mennybéli táj. Hív a távol. - Szállok már… várj. Ez szép! Ez tündöklő! Jaj! Megint zuhanok. - Persze. – nevetek. – Koncentrálnom kell. Csak akkor repülhetek. – hiszem. Még siklom. Lábaim érintik a zöld füvet. Taposom, mint elrugaszkodó madár a tó vizét. Szárnyaim erőlködve csapkodnak. Levegőt sem veszek. Emelkedem, süllyedek. – Koncentrálnom kell. Csak akkor repülhetek. Emelkedem. A látvány ismét lenyűgöz… zuhanok. Látom. A kőfal alján természetellenes helyzetű tagokkal fekvő tetem. A szőke, hosszú hajat és a csontszín „menyasszonyi”(?) ruhát többé nem fújja a szél. A halovány arc lehunyt szemein kéklik a héj. Megadás, átadás… Az ólom köntös immár a földé, az enyészeté. Legyen áldott a távozás. Siklok fel… a Fény felé. (A cikket beküldte: Lhara)
|