|
Kategória: Testünk, lelkünk dolgai Az a régi házBizonyára mindenkinek az emlékeiben van egy hely, egy érzés, néhány ember, amitől olykor akaratlanul mosolyra görbül az arcunk, legördül néhány könnycsepp, becsukott szemmel látjuk, ha nagyon ’ott vagyunk’, érezzük az illatokat, halljuk a hangjukat…Minden attól különleges, hogy kötődünk hozzá. Én ehhez a házhoz kötődőm, valahol ott vertek nekem gyökeret, ott indultam el, és bár nem térhetek oda haza, a lelkemben az a lány leszek abból a kicsi faluból. A gangon virágtartó, benne a sok muskátli, buszülés, olyan jó volt azon ülni, és csak nézni, lóbálni a lábad a semmibe. Tavasszal onnan lestük a szőlőt, ahogy zöldnek indult, nyár elején onnan figyeltük papát, melyik soron érik a korai csemegeszőlő, a feketerigó hogyan dobálja ki a sárgarigó fiókáit a fészekből, hogy az a körtefa „ezer éve” halálra volt ítélve, de hát odafészkel, mégse lehet kivágni csak úgy! Mikor szezonja volt a paprikafőzésnek, dédi, mama, papa, mi unokák ott ültünk, madzagozott tűvel a kezünkben csak fűztük a soha elfogyni nem akaró paprikát. Ősszel, dióveréskor a gangon teregették szét a diót, ott száradt, mamiék törték a nyers diót, húztuk le a bőrét a húgommal, és csak ettük, ettük a diót. Még tél volt, kicsi voltam, sötétkék kantáros nadrág volt rajtam, anyát és papát vártam kinn. Akkor hozták haza a húgom a kórházból. Emlékszem, papa tolta a babakocsit. Sokáig nem tudták az istennek se megmagyarázni nekem, hogy a húgom, anya gyereke, szentül állítottam, hogy a papa hozta, az ő gyereke! Nálunk a konyhában az ablak alatt priccs volt, papa ott szundított, mikor ebéd után elnyomta a buzgóság. Mi még kicsik voltunk, sokat játszottunk az ablakban, ott nyújtottuk a kapott kalácstésztát a gyúródeszkánkon, amit aztán nagy örömünkre megsüthettünk a sparhelten, és milyen mennyei finomság volt az! Mami minden vasárnap a levesbe tésztát nyújtott. Jó buli volt az asztal alatt ülni, és a lelógó sárga tésztából csipkedni, nyersen enni a házi tésztát. Télen, mikor ’este lett’, a család a konyhában morzsolta a kukoricát, mi gyerekek disznóólat építettünk a csutából, élmény volt, mikor jó magas volt, és nem dőlt össze. A disznóvágások félelmetesek voltak, az a visítás, az nagyon rossz volt kora reggel. Mikor már dologság volt, mi gyerekek is dolgozhattunk, mi bőröztük le a zsírszalonnát. Estére mindig jó hangulat volt nálunk, papa és a böllér bácsi mindig nótázott, mami kolduskását csinált, talán a legjobb dolog volt a pecsenyén kívül. Nagy ez az emlékdoboz, nem lehet mindent megmutatni. Mindenkinek megvan a maga múltja, ami alapja a jövőjének. Már máshol élek, de az a ház, bennem él. (A cikket beküldte: Forever Happy)
|