|
Kategória: Testünk, lelkünk dolgai Az élet nem mindig fenékig tejfel...Aki ismeri vidám, kiegyensúlyozott természetemet, az talán el sem hiszi, hogy magamról írom ezeket a sorokat. Pedig az élet az elmúlt harminchét évben jó néhányszor próbára tett. Megtanultam, hogy igaz a mondás, mely szerint ami nem öl meg, az erősebbé tesz. Nem azért vetem papírra, illetve monitorra gondolataimat, hogy bárkiben is sajnálatot ébresszek, csak, hogy kicsit elgondolkodhasson, aki most nagyon fent van, s erőt kaphasson, aki esetleg bajba jutott, elkeseredett...Génjeimnek, és a korai gyermekkortól visszafogott mozgásnak köszönhetően mindig voltak súlyproblémáim. Ugye nem kell, mondani egy duci társamnak se, mit jelent ez egy gyermekközösségben? Igen, sokszor engem is csúfoltak, de még többször kerültem a társaság középpontjába beszélőkémmel, természetemmel. Soha nem voltam barátok nélkül. Teltek az évek, s még csak négy éves voltam, amikor majdnem elvesztettem apukámat. Egy véletlenszerű vizsgálattal gégerákot diagnosztizáltak nála. Nem engedte magát megműttetni, hosszú időn át sugárkezelést kapott Debrecenben. Abban az évben Karácsonykor a fa alatt egy gyönyörű kézzel készített műbőr bevonatos babaszobabútor várt rám a fa alatt. Csak évekkel később tudtam meg, hogy apa készítette éjjelenként, hogy maradjon valami emlékem róla, ha nem éli túl a betegséget. De szerencsére hatott a kezelés, apa ezután még 17 boldog, és teljes évet töltött velünk. Azt hiszem kilenc-tíz éves lehettem, amikor az első, számomra is érzékelhető tragédia bekövetkezett. A bátyám házassága megromlott, és a válásuk első évfordulóján öngyilkosságot kísérelt meg. Hatalmas adag permetezőszert ivott, de túlélte. Tisztán él bennem a kép. Egy reggel anya állt az ablakban, és hirtelen szirénázni kezdett egy mentőautó. Anya összerezzent, és azt kérte, induljak el iskolába, mert neki nagyon rossz érzése van. Szaladt a közelben lakó nővéremékhez, vigyék ki a 15 km-re lévő tanyánkra a bátyámhoz. Mire kiértek, a mentők már ott voltak a kapuban. Hosszú hónapok küzdelme döntötte el, hogy a testvérem életben maradt. Életben, de lebénultan, önálló életre teljesen képtelenül. Ettől a pillanattól kezdve minden megváltozott a családban, s ezt leginkább anyu, apu és én érzékeltük, hiszen a bátyámat haza kellett hozni. Tizenöt évig ápoltuk, gondoztuk, az utolsó évben már egyedül a férjemmel. Korán meg kellett tanulnom a fürdetést, az etetést, és mindent, ami egy ilyen beteg ellátásával jár, hiszen nem csinálhatta anya egyedül. Sok apró szerelmi fellobbanás után aztán hozzám is elérkezett az igazi. Vállalt engem duciságom ellenére, s a tenyerén hordoz mind a mai napig. Ám szerelmünket beárnyékolta apukám halála. Ő már talán hónapokkal korábban tudta, hogy halálos beteg, mi csak az utolsó két hónapban szereztünk róla tudomást. Emlékszem, a halála előtti este anya hazajött a kórházból, és azt mondta, szerinte nincs tovább. Készüljek fel rá, hogy apa hamarosan elmegy. Leültem az íróasztalhoz, és kiírtam magamból mindazt, amit akkor éreztem. Az utolsó sorokban megköszöntem apának, hogy emberségéből ember lehettem, s kértem a Jóistent, hogy kímélje meg a szenvedésektől. Apa másnap reggelre szép csendben elaludt. Anya számára úgy tűnt, engem nem érint meg úgy a veszteség, pedig ez nem volt igaz. Csak könnyebb volt mindent elviselni a szerelmem mellett. Pedig az az igazság, hogy sokáig altatóval aludtam el 20 évesen, s öleltem magamhoz apa pizsamáját. Van egy pulóver, amit megörökölt tőle a férjem. Milliószor mostuk már, nekem mégis, ha belefúrom az arcomat, olyan apa-szaga van. Ugye mire képes az emlékezet? Rákövetkezendő év szeptemberében megesküdtünk, de a boldogságunk most sem volt sokáig felhőtlen. A nővérem nagyon beteg lett. Három gyereke közül a legidősebb akkor érettségizett, a legkisebbik -a keresztlányunk-akkor volt tizedik éves. A következő év -1993. márciusában meghalt ő is. Ekkor talán még nagyobb fájdalmat szenvedtem el, mint korábban. Hiszen ő a testvérem, a barátnőm (hivatalosan a keresztanyám), a cinkosom volt egy személyben. Anyának ez már sok volt. A temetés után pár héttel kiderült, hogy a méhében egy daganat van, majd később le kellett venni az egyik mellét is. Míg ő szegény az orvosokat és a kórházakat járta, a bátyám felügyelete, gondozása teljesen rám és a férjemre maradt. S mivel a sógorom a nővérem halála után a kiutat a pohárban kereste, a keresztlányomat is magunkhoz vettük. Így fél éves házasként elég sok problémával, bánattal, tehetetlen fájdalommal kellett szembenéznünk. Bő két héttel anya 63. születésnapja után már nem tudta ő sem tovább felvenni a harcot a kórral. Az utolsó látogatás emléke soha nem törlődik ki az emlékezetemből. Kézen fogva sétáltunk a kórházi liftig. Megölelt-nagyon sokat fogyott szegény az utolsó időkben -és azt mondta, hogy másnap nagyon vár. Vajon Ő tudta, hogy nem lesz holnap? Másnap hajnalban meghalt. Aki nem élt még át hasonlót, talán most nem is hisz majd nekem. De én végighaldokoltam anyával azt az éjszakát. Meleg volt, mégis reszketve bújtam a takaró alá, hol őt láttam, hol pedig az utasításait hallottam a búcsút illetően. Reggel arra kértem a férjemet, ne menjen dolgozni, míg fel nem hívom a kórházat. Pontosan akkor, amikor hajnalban anya elment, a szekrényén megállt az ébresztőóra. Azóta sem húzta fel senki. Úgy tettük el egy dobozba. A tehetetlen fájdalmat, a kétségbeesést, a magamra maradtságot leírni sem lehet. Az eszem tudta, hogy így jobb neki, hiszen láttam itthon éjszakáról-éjszakára szenvedni, a szívem mégsem tudta elfogadni, hogy anya sincs többé. A kis fekete táskája még most is megvan egy szekrényben. Amikor nagyon hiányzik, előveszem... Aztán eltelt újabb két év, -az utolsóban a bátyámat már intézetbe kellett adni- és Ő is itt hagyott minket. Egy nővérem maradt, akivel azóta még inkább megpróbálunk összetartani. Négy évvel ezelőtt anyósom ment el, egyik pillanatról a másikra. Beszélgetés közben állt meg a szíve. Halála nem csak fájdalmat és űrt hagyott bennünk, de egy újabb próbatételt is hozott. Apósom ellátása és háztartásának vezetése lett az újabb feladatom. Embert próbáló évek állnak mögöttünk. S ha a mindennapok csodái nem mutatnák, akkor is tudnám, hogy a férjem igazán szeret. Hiszen ennyi mindent elviselni egy nő kedvéért csak egy szerelmes férfi tud. Talán több embernek is elég lenne, amin keresztül mentem, mentünk, én mégsem panaszkodom a sorsra. Amikor a fiamra és a férjemre nézek, mindig arra gondolok, azért tettem valami jót is, amiért cserébe ezt a két csodálatos embert kaptam az Istentől! (A cikket beküldte: siti)
|