|
Büszkeség a szerelembenAz elmúlt hetekben, hónapokban arra lettem figyelmes, hogy minden második, harmadik internetes fórum szinte ugyanarról a problémáról szól. Ezek mindegyike a párkapcsolat, szerelem témát érinti. Kérdezhetnétek: - Eddig nem vetted észre?! - Nem, nem vettem észre! Talán azért látom meg újabban, mert érintve vagyok/voltam.Alapvetően egy büszke nő vagyok, mindig is az voltam. Hogy lettem ilyen? Magam sem tudom. Fogalmam sincs, mi hozta ki ezt belőlem. Talán azt hittem ilyenek az igazi nők? Most, az elmúlt hetekben gondolkoztam el rajta... Tényleg jobb szenvedni, találgatni, vadidegeneket kérdezgetni, olyanokat, akiknek fogalmuk sincs a kialakult helyzetről? Hiszen minden történést aprólékosan senki sem fog tudni leírni, és mi, a fórumhoz szólók, látni sem fogjuk azokat az apróbb mozzanatokat, amik talán az ügy szempontjából fontosak. Mi lenne a legegyszerűbb? Nem az, ha a találgatás helyett odaállnánk a Kedvesünk elé, és tisztáznánk a helyzetet? Mennyivel jobb fikciókat gyártani? Ez lenne az fene nagy női büszkeség? És ettől engem jobban fog értékelni a másik, ha nem kérdezek rá, csak némán szenvedek magamban? Ettől leszek NŐ? Az élet amúgy sem egyszerű és mi még jobban megbonyolítjuk. Találgatunk, hülyeségeken morfondírozunk és másokat kérdezünk, talán éppen azért, hogy pozitív visszaigazolást kapjunk a butaságunkra. Miért ne emelhetnénk fel a telefont, miért ne írhatnánk sms-t vagy e-mail-t, miért ne kereshetnénk fel azt, akit szeretünk, és aki egyedüliként tudja a választ minden kérdésünkre? Nem attól leszek nő, hogy hallgatásba burkolózom, szenvedek, mert nem vagyok biztos a másik szerelmében, érzéseiben. Attól vagyok nő, hogy szeretem azt az illetőt, akár viszont szeret, akár nem. Attól vagyok nő, hogy van egy női énem és folyamatosan ezt sugárzom ki. Ettől leszek vonzó, nem a vadidegeneknek feltett kérdésektől, nem az idegőrlő várakozástól. Ez nem női büszkeség! Ez annak az eszement elferdítése. Én mondom, aki világéletében egy büszke nő volt! Mi történne, ha szeretnénk annyira önmagunkat, hogy nem hagynánk szenvedni, nem találgatnánk, és nem nyitnánk fórumokat azért, hogy egy elképzelt dologról mások véleményét kérdezzük? Mi történne, ha bíznánk abban, hogy az a férfi becsülni fog bennünket azért, hogy odaállunk elé és elmondjuk, mit érzünk és meg fog tisztelni minket a bennünk felmerülő kérdések megválaszolásával? Ezen gondolkoztam, majd csaknem 6 hónap után ráírtam valakire, akit a mai napig nem tudtam elfelejteni, akivel kapcsolatban megválaszolatlan kérdéseim voltak, akit csaknem 2 éven keresztül odaadóan szerettem. Nem tértem rá rögtön a kérdéseimre, hiszen úgy éreztem, kell egy kis bevezetés. Úgy gondoltam, hogy mint minden szövegszerkesztésnél, megadom a témát és majd jól felkeltem a figyelmét. :D Sikerült, kisvártatva meg is érkezett a válasz, elindult köztünk egy kommunikáció. Megtudtam, hogy még mindig szeret, hogy Ő sem tudott túllépni azon, ami történt... Pár e-mail után rátértem a lényegre. Elmondtam, mennyire szeretem és feltettem magam módján a kérdéseimet. Ennek holnap lesz egy hete. A mai napig nem kaptam választ, de már nem is várok. Azonban, ha jól belegondolok, mégiscsak megkaptam. Rosszabb lett? Dehogy! Sőt, sokkal jobb! Enged továbblépnem, nem fog megakadályozni abban, hogy tudjak ismerkedni. Le tudom zárni a múltat, ismét felépítem magamat, és újratervezem az életemet. "A múlton rágódni felesleges időpocsékolás. Sok ember aprólékosan elemzi a vele történteket, újra és újra visszatér az időben egy adott cselekményhez és próbálja megérteni, feldolgozni. Észre sem veszi, hogy a múltban ragadt, amin ráadásul már úgysem tud változtatni, míg a jelen, amely meghatározhatná és jobbá tehetné a jövőjét is, elsuhan mellette a maga lehetőségeivel és szépségeivel együtt. A múltat okolják nyomorúságos életükért, pedig ott a jelen, és majdan a jövő, mindent elölről kezdhetnének. A holnap mindig tiszta, nem szennyezi hiba. Nem szabad hátrafelé nézni. Minek is kellene?! Hiszen az élet soha nem néz hátra. Csak halad előre... Nem igaz, hogy a múltunk határoz meg bennünket. Hanem az, akik még a jövőben lehetünk, s mindenekelőtt az, hogy az adott pillanatban, a jelenben kik vagyunk." Szalai Vivien Biztos felmerül bennetek a kérdés: Ha túl tudom tenni magam rajta, akkor szerettem egyáltalán? Igen, szerettem és ez így van a mai napig. Azt hittem, hogy Ő számomra az igazi. Nemcsak hogy szerettem, minden porcikámmal odáig voltam érte. Szerettem az érzékenységét, az odaadását, azt, hogy figyelmes volt, humoros, de a legjobban azt, ahogyan bánt a Fiammal. És még sorolhatnám... Meglepett, hogy válasz nélkül hagyott, de mint említettem, számomra ez is válasz. Kívánom, hogy tudjon túllépni ezen az egészen, hogy ne hibáztasson, leljen megnyugvásra és találja meg azt a nőt, akivel megértik egymást! LÉGY NAGYON BOLDOG RAFI! :) Én is azon leszek, hogy továbblépjek. Őszintén úgy érzem, még mindig ezerszer jobb egy határozott "nem", mint heteken, hónapokon, éveken keresztül bizonytalanságban élni. Inkább járok a fényben, mint kétségek között a sötétségben! No, és persze a válasz! A büszkeség a szerelemben a legnagyobb ostobaság! Nem érzem magam kevésbé nőnek, kevésbé szerethetőnek azért, mert nem kombináltam, nem írtam ki topicot, nem tettem fel kérdéseket nektek, nem pörögtem túl, hanem egyszerűen elmondtam Neki, mit érzek, és rákérdeztem kettőnkre. A történtek fényében ma másképp tennék? Dehogy! :) Gondoljatok csak bele! Mi van akkor, ha válasz "igen"? A szerelem: "Lehetetlen." - mondta a büszkeség. "Kockázatos." - mondta a tapasztalat. "Képtelenség." - mondta az ész. "Adj neki egy esélyt!" - súgta a szív. Azért, hogy sikerült idáig eljutnom, köszönettel tartozom Kriszta773-nak. A támogatása nélkül biztos nem ment volna! Köszönöm! :) (A cikket beküldte: démon angélique)
|