|
Kategória: Testünk, lelkünk dolgai Családi átok - Egy nem túl meglepő meglepetés.... Még ezt a mai csődületet. Barátnő gyerekkel, ismerős az ajtóban, közben a telefon is csörög. Nem mondom, hogy túlzottan kedvelem az ilyen és ehhez hasonló napokat. Na, de csak sorban. A barátnő már bent, az ismerős megy, így tudok a telefonra is válaszolni. A vonal végén egy ismerős és rég nem hallott hang cseng. Kedves üdvözlés, formaságok, csevegés. A barátnő csak néz, már menne. Erre egy fura kérdés, és egy még furább, de cseppet sem meglepő válasz. Elgondolkodtató egy helyzet.....Belegondolva, igen, van benne valami. Na, de ha én nem hiszek az ilyen dolgokban, akkor mi van? Lehet, hogy jobb lesz utána gondolni. Lehet, hogy mégis fogok hinni benne? Talán van valami valóságalapja? Már én sem tudom, miben is higyjek, mire is gondoljak. Na, de csak szép sorban. Visszagondolva a gyerekkoromra, talán igaz a dolog. Bár én mindig is azt hittem, hogy csak a sors hozta így. Na meg az emberi butaság. De az biztos, hogy én ennél jobban akarom csinálni. Bár a hallottak fügvényében nem tudom, hogy ez lehetséges lesz-e. Bár mindig találok valamiféle megoldást mindenre. Akkor biztosan van erre is. Majd a gyerekkorom képei kezdenek rajzani körülöttem és már itt sem vagyok. Elveszek a gondolataim között. Hallom a megszokott, de már elfelejtett hangokat. Látom a színeket, képeket és valami nagyon fura érzés kerít hatalmába. Hiszen ismét gyermek vagyok. Hallom a veszekedéseket, érzem a félelmet, az alkohol szagát és azt a megmagyarázhatatlan dühöt, amit csak akkor képes valaki átélni, amikor tehetetlen a környezetével szemben. Önpusztító mindennapok. Amikor egy gyereknek nincs gyerekkora. Korán felnőtté érik a felnőttek felelőtlenségének következményében. Nem tudom megérteni mind a mai napig, hogy mi jó is van az alkoholizmusban, a felelőtlenségben, az agresszivitásban, a molesztálásban, a felesleges veszekedésben és pusztításban. Annyi hazugságra voltam rákényszerítve, hogy mára már gyűlölöm a hazug szavakat. Annyi félelmet éltem át, hogy mára már nem vagyok képes félni szinte semmitől. Annyi negatív emléket kaptam, hogy mára már teljesen üresnek érzem magam, mint a felégetett föld. Annyi számomra fura dolgot éltem át, hogy mára már kevés maradt, ami még meg tud döbbenteni. Kellemetlen emlékkép a szülők veszekedése, a szembeköpések, az ütlegek, a fanyar alkohol-, test- és lábszag keveredése, egy idős kéz matatása, a menekülések, az álmok, a kocsmák hangulata, az éjszakai fura hangok ... Lenne mit sorolni. Majd, hirtelen egy fényes kép. Unokabátyád börtönbe került. Megütötte a barátnőjét, aki meghalt az ütés következtében. Na tessék, hát csak kiderül, hogy van valami a hallottakban. A huga? Őt egy autó ütötte el. Hónapokig kómában feküdt, majd tüdőgyulladás vitte el. Szegény család, mondanánk. De koránt sincs vége. Hiszen hallottam mást is. Előtte-e, vagy utána? Ki emlékszik? De van még. Volt egy lány, aki, amikor hazaért akkor vette észre, hogy kés van a hátában. Nem tudta levenni a kabátját. Persze, ez volt a pletyka. De a hír igaz. Ez is a család egyik tagja. Az öccse pedig ... hát egy léhűtő, naplopó. Nem dolgozik. Ha mégis a pénz kifolyik az ujjai közül. Igénytelenül tengeti mindennapjait az anyja nyakán. Pont mint férfiszülőm. Családban marad mondanánk. Na, de hogy ennyire gyakori legyen, az már túlzás. Egy nagybátyám már gyermekkora óta szívproblémákkal küszködik. Mára már teljes mértékben ágyhoz és infúzióhoz van kötve. Pedig ő a rendesebb, dolgosabb ága a családnak. Lehet pont ezért. Valahogy csak kihat rá is. Gyermeke nem lehet, mondták neki. Ő nem nyugodott. A végén össze is hoztak egy lányt. Sajnos én nem ismerem. Valamikor gyerekkorában láttam egyszer, talán kétszer. Mindegy, az ember most kórházban van. Az élet szeretete és az élni vágyás hajtja előre. Ő nem adja fel, nem akarja. Nem tud belenyugodni a teherbe, amit cipelünk. Egy másik unokaöcsém nem régen távozott közülünk. Állítólag öngyilkosság. Hát, eléggé hihetetlen. De manapság már semmit sem lehet tudni. Nehezen nyugszunk bele a hallottakba. De, ha ez a telefonos dolog igaz, akkor akár az is igaz lehet. Mi? Még jó, hogy a szülők elváltak. Bár így is eléggé megmártóztunk benne. Én elmenekültem arról a környékről. Még emlékezni sem akartam. Most egyre többet. Imádom a netet, de lassan már teljesen elzárkózom a rokonság elől. Mindahányszor kapcsolatba kerülök velük elér a letargikus depresszió. Tegyük még hozzá, a nők vagy elváltak, vagy férjhez sem mentek a családban. A férfiak valamilyen módon betegek, vagy önpusztítóak. És akkor ez a hívás, és a benne elhangzottak. Megkérdőjelezik minden tervemet, elvárásomat a jövőről. Igen. - Mondta a hang a vonal másik végén. - Van átok. Még a tatát átkozta el annak idején a saját anyja, amikor kiderült, hogy terhes vele. Szó szerint kiátkozta a hasából. Ő egy teljes életet élt. De a leszármazottjai egyre inkább nyűgik a lassan-lassan 100 éves szavakat. És akkor most mi lesz velünk? Akkor minden az életben elszenvedett szörnyűséget annak az asszonynak tudhatok be, aki keserűségét a saját fián akarta kitölteni. Csak mert nem akart gyereket. Biztosan megvolt rá a maga oka, de nem gondolt a szavai következményére. És ez a nő egy ősöm lenne. Még családi kötelék is fűz hozzá. A véremben van az ő vére. Lelkemben él a lelke. Ó, drága szentjeim, tegyetek valami csodát, mert ezt így átgondolni őrületes még annak is, aki pedig nem hisz az efféle dolgokban. Hát még nekem, akinek az érzékei mindig megsúgják, hogy mit kell és nem kell tennie. Én, aki előre megálmodom a dolgokat, bár sokszor én magam sem tudom, hogy mit is láttam, vagy mi fog elkövetkezni. Csak akkor, amikor már megtörtént. Csak akkor értem meg, hogy mire is akart figyelmeztetni az álmom. Talán az a régi asszony bánja a tette következményeit? Talán ő akar nekem segíteni, csak én nem figyelek rá eléggé? Talán ő próbálja megsúgni, hogy mit is várjak, esetleg mit kerüljek el? ..... (vázlat egy történethez) (A cikket beküldte: Lilia24)
|