|
Kategória: Testünk, lelkünk dolgai Ecset és pengeEgy kis Távol-keleti dolog, mely alkalmas lehet egy másik perspektívát felkínálni az olvasónak és elfilozofálni azon, hogy nem is vagyunk annyira különbözőek, illetve számtalan út vezet fel a FUJI hegy tetejére.A Távol-kelet. Oly közeli, mégis messzi világ. Soha nem juthatsz le mélységeibe, csak a felszínt karcolhatod. Megismerhetetlen tájai egészét csak többszáz élet során járhatod be. Soha nem tanulhatod meg egészét, csak úgy, mint a testet és a szellemet megőrző titkok megannyi misztériumát sem. Ezen titkokat kicsi, ferdeszemű emberkék őrizték meg számunkra. Magas hegyek között élő magányos mesterek, évszázadok óta fenálló kolostorok szerzetesei vagy éppen több generáció óta, apáról fiúra való hagyományozódás által. Ha jobban belepillantunk életükbe láthatjuk, hogy nem csak nyelvünk, de írásunk is eltérő, és nem csak kultúránk de gondolkodásmódunk is különbözik. Az írás útja, a kalligráfia (書道), mely művészi szinten való megnyilvánulása már-már oly tökéletes, hogy egyesek szerint a tárgyak és a fogalmak energia lenyomatait tartalmazza. A kalligráfus négy kincse: tus, dörzskő, papír és az ecset. Különös dolgok jönnek létre ezen elemek harmonikus, együttes használatából. Egyszeriek és megismételhetetlenek, egyúttal maradandóak. Míg a kalligráfusok legfőbb fegyvere négy kincsük, addig a harcművészek legfőbb ismérve, a fegyer forgatás, mely legyen az láncos sarló, bot, egyenes kard, szamuráj kard (katana) vagy saját öklük, ugyanúgy együttes, harmonikus használatuk egyszeri és megismételhetetlen. Mondják, az író kardja a pennája. Ez fordítva is igaz, a harcos ecsetje a kardja. Két összedolgozó fegyver, melyek alkotnak és pusztítanak. Tökéletes harmóniájuk teremti meg, mind az erőt és a szilárdságot, ezzel együtt a gyengédséget és a rugalmasságot. Különös módon forgatásuk, nagyban hasonlít egymásra. Erő és magabiztosság. Ezen két dolog összefonódásából lendület születik, mely legyőz mindent és mindenkit, legfőbbképpen saját magunkat. Ezenkívül koncentrációt, a szellemi lényünk teljes kizárását igényli azaz saját egónk, énünk elhagyását. Távoli gondolatok ezek egy olyan világtól, ahol énünk, egyediségünk megőrzése, az egyik legfontosabb dolog életünkben. Miért is érdemes akkor vele foglalkozni? A választ talán én magam sem tudom igazán. Általános és triviális dolognak hangozhat talán az a megállapítás, miszerint megnyugvást vagy harmóniát nyerhet az ember általuk. Mégis hogyan lehetséges mind ez, ha az alkotás öröme is elveszik saját énünk kizárása által? Ismételten egy kérdés, melyhez fel kell nőnie mindenkinek, aki szeretné elnyerni az ezen misztériumokba való beavatást. Személy szerint úgy gondolom, hogy nem érdemes ezzel foglalkozni. Minden múlandó. Minden eltűnik egyszer, a harcos is, a kardja is, csak úgy mint a kalligráfus és az ecsetje is. Munkájuk, azonban megmarad, nem merül feledésbe. Ha egy kertet gondozunk, a növények együtt nőnek velünk, ha nem leszünk, akkor pedig más fogja gondozni őket. Így vagy úgy de megmaradnak, mint a régi falfestmények, fegyverek, formagyakorlatok. Őrzőik ma is itt járnak köztünk, elődeikkel együtt, kiknek szellemük fellelhető az ecsetben és pengében. (A cikket beküldte: Anapol)
|