|
Kategória: Egy kis ezotéria ...egy kis forró sült krumpli...?Sok mindent nem tudunk magunkról... és a világunkról egyaránt. Van az a csodásan megnyugtató égi törvény, mely szerint nem kell nekünk mindig, mindent tudnunk. A tudás pedig hatalom, de felelősség és teher is.Így aztán, ha tudatában lennénk, mi mindent tudunk, mi mindent vagyunk képesek megoldani csak úgy "zsigerből", ijedtünkben kifutnánk a világból... Ezt megelőzően kezdettől fogva az idősebb volt a cserfes, amit amaz csendes mosollyal, udvariasan, már-már szeretettel tűrt. Ám akkoriban is csak kurta válaszokat adott. Szűkszavú teremtés. Ő az, aki most ernyedt testtartásban a pultjára könyökölve támasztja lüktető halántékát. Szemhéja félig leeresztve, mint egy álmatag macskának. Ma reggel mindketten gyorsan nyitottak aprócska standjaikon, mert csak röviddel a munkakezdés előtt értek be. Aztán meg volt néhány vevőjük is. A kis fiatal teremtés, amilyen komoly természetű általában, társnőjének csak halványan tűnhetett fel, hogy ma talán nincs minden rendben vele. – Mintha nem mosolyogna úgy a vevőjére… csak nem valami fúriát kapott ki? Á, talán mégse... – gondolta, ahogy egy pillanatra jobban rájuk figyelt - nem ideges egyikük se… persze ő nem is szokott - de máris tette tovább a dolgát. A stramm kis nő nem látszott sápadtnak sem. Csodásan lebarnult a pár napos szabadságán. - Rajta még az sem lenne olyan látványos, ha rosszul lenne. – gondolt még egyszer rá. Már jól benne jártak a délutánban, amikor megállt mellette. - Kimegyek egy kicsit. Jó? - És a cigid? Elfelejtetted hozni? – mosolygott szeretettel az idősebb, mert korábban mindketten viccesnek találták, hogy többször is itt maradt a dohányzás „kegyszerei” közül valami és jöhetett vissza. - Neeem… csak levegőzni megyek. Mindjárt jövök. – mondta lassú szóval, kissé fájdalmas arccal. - Csak nincs valami baj? – kezdett aggodalmaskodni emez. - Émelygek… már dél óta. - Akkor menj csak mielőbb… figyelek neked is. De… nincs kint túl nagy meleg? - Lehet, de talán jobb lesz mégis kint. - Jó, jó. Ne siess vissza! Csak nyugodtan. – mondta miközben gyengéden megérintette a karját. – Csak nem babája lesz? – tört rá a gondolat, amitől különös boldogság fogta el. – Á, akkor reggel… bár… délig is eltarthat. Mindegy. – zárta le egyelőre. Kolléganője azonban hamarosan visszatért. - Gyorsan jöttél… Jobb lett? – kérdezte enyhe aggodalommal és elindult a lánnyal. - Nem. Sajnos szinte egyáltalán. Ha ez így megy, még rosszul leszek itt. Hajnal óta egyre rosszabb. - Miért? Mi volt? - Azóta fáj a fejem… egyre erősebben. Most meg ez a hányinger… - Vettél be valami pirulát? – mire amaz csak fájdalmas arccal nemet intett. – Van nálad? Szerezzek? - Nincs. Kösz… De, úgyis kijönne most belőlem. - Idegeskedik valami komoly probléma miatt? Bántják szegényt? Beteg valakije? – gondolta, de nem kérdezett. – Mindegy. Majd elmondja, ha akarja. – zárta le magában, mire a székéig kísérte. Ám mégis csak megszólalt: – Migrénes fejfájásnak tűnik. Ez tud hányingerig fajulni. Erre nagyon gyors segítséget jelent a szegment masszázs… de itt… és most… - fejezte be félénken, mert a fiatal nő elutasító fintort vágott. - Ülj csak le. Nem szeretnélek nyaggatni, de ígérd meg, hogy rögtön szólsz, ha valamire szükséged van. – és olyan mély szeretetérzéssel vegyes izgalom töltötte ki mellkasában mindazt az űrt, amit időnként a szimpla aggodalom szokott elárasztani, hogy alig bírta megállni, hogy ne ölelje magához kis kolléganőjét. – Milyen rossz hatású lenne… Bolondnak tartana. Nem egy ölelkezős típus. Rokonok sem vagyunk… rosszul is érzi magát… Pedig a keletiek állítják, hogy minimum napi három… vagy harminchárom(?) ölelésre van szükségünk… - cikáztak gondolatai, amíg sietve a székéhez ment. – Mit tehetnék?…Mit tehetnék?… A segítséget látványosan elutasítja… meg a hely és az idő sem alkalmas… Mit tehetnék?… a kéz akupresszúrás pontjait stimulálni… Kínzásként értékelné, ha rá is tudnám venni… Mit tehetnék?… Oly racionális teremtés… mégis… Mit tehetnék? – tépelődött, és észre sem vette, hogy mialatt ezt végig gondolta, a nem rég megismert, megkedvelt jóga-ülésbe helyezkedett el a székén. Térdei vállszélességben, lábszárai derékszögben, lábfejei párhuzamosan előre néznek, talpai stabilan támasztják a talajt. Dereka, háta egyenes, csípője kissé előre döntve, ülőgumói érezhetően teljes súlyát tartják. Mindezt csak akkor észlelte először, amikor vállaival finoman hátra körzött, így engedte le a könyökben lágyan behajlított karjait a törzse mellé. Kezeit pedig tenyérrel felfelé az ölébe tette, és egy jó mélyet sóhajtott. Törzsén könnyed belső bizsergés hullámzott végig. Kellemes érzések töltötték el. Gondolatai ritkultak, tisztákká, világossá váltak. – Igen, ez az. – Fejét enyhén igazítva még fokozni tudta mindezt. Csak ült… mintha valami feladatra várakozott volna. Valami nagyon megtisztelő, nagyszerű feladatra. Arcán szelídség, enyhe mosoly látszott. – Mit tehetek? – hangzott most kissé átfogalmazva, letisztulva a számára legfontosabb kérdés. – „Kérj és adatik. ”- szólt a benső hang. – Mit is?… Segítsetek! – sóhajtott bele a belső csendbe. Tisztán érzékelte, hogy szemeivel előre néz. - A fények egészen mások… és nincs semmi szükségem arra, hogy a fejem elfordítsam… egyik vállamtól a másikig, körben, mindent látok. Jé, még tovább is. Tudom, ki megy el körülöttem. Biztos vagyok abban, hogy senki nem szándékozik megállni közülük… értem őket. Minden olyan eleven… fényes… és egyszerű… olyan… különösen szép színű. – futott át rajta. - Mennyi fájdalom, kín van ebben a lányban… és milyen jól tűri! – figyelt fel ismét a szemben üldögélőre. - Ó… segítsetek, kérlek! – folytatta és észre sem vette, hogy a lazán ölébe helyezett kézfejeit egymáshoz közelíti, bal kezének ujjait a jobb tenyerébe helyezi, majd a jobb hüvelykujjának végével erőteljes nyomást gyakorol a bal kéz mutatóujjának kézközépcsontjára. Óvatosan, kis körkörös mozgással, nyomva próbálja megtalálni azt a pontot, melynek az ily módon való ingerlése régebben igen fájdalmas volt, ám, ennek hatására rövid időn belül csökkent, kicsit később pedig teljesen elmúlt a kínzó fejfájása. – Nem fáj sehol. Pedig itt kell lennie. Csak én nem találom? – gondolta és erősebb nyomással próbálkozott, de mindhiába, mert a fájdalom még most sem jelentkezett. – Ja… jaaa… hiszen migrénem sincs! Idejét se tudom, mikor volt utoljára. Miért is fájna? De akkor hogyan fogom megtalálni?… Bolondság. Miért kellene megtalálnom? – hökkent meg, de már száguldott is tovább ezen az új dimenzió síkon, ebben a szivárványszínben csillogó, fényes alagútban. Amikor újból lassulni vélte az iramot, ezt hallotta belülről: - Engedjétek át, kérlek!… Engedjétek át!... Engedjétek át!…- amit ő maga hajtogatott egyre és ezzel együtt egyre jobb, egyre kellemesebb érzések töltötték el, de megszólalt egy másik hang… egy jól ismert hang. A hang, melyről jól tudta, nem tőle szokott kérni… nem neki szokott hálát mondani… de egy mégis nagyon fontos hang… Nem is csodálkozott, hisz ő csak az Állandó Vitapartner. - Ez fájni fog! És ha mégsem… Mit lehet evvel az egésszel kezdeni? Mi szükség van erre? Jó játék? Bűnhődés? Elégtétel valami kudarcért? Mazochista igény? Vagy tán nagy akarsz lenni? Afféle messiás? Áldást gyűjtesz? Nem szégyelled magad? Különben is… Mit tenne ő érted, ha te lennél bajban? Meg aztán… úgy sem lehetséges… Nem is tudom, mit képzelsz magadról. – harsogott, de mielőtt elnyomhatta volna a csend minden csodás hangzatát, ismét hallhatóvá vált a szelíden kérni, és hálát adni egyaránt képes lény, amint töretlen boldogsággal egyre hajtogatja ugyanazt – s tudhatta –, azóta is folyamatosan. Míg így, eközben sorolta felvetéseit „az a” hang, akivel mindenkor igyekszik egyességre jutni… Valahogy úgy, ahogy most is: Egyesség Ne mondd nekem…. ne légy kishitű…! Miért? …miért mondod ezt? Ami szép és örömöt okoz, Neked is szebb jövőt hoz. Egy vagy velem… éljünk hát békében. Szolgálj szépen… én is ezt teszem. Érted te ezt… a múlt, s a jövő a te sorsod, mint ahogy enyém a ma, a Most. - Engedjétek át, kérlek!… Engedjétek át!... Engedjétek át!… - hallotta magát, de azért nem volt rá teljesen hatás nélkül ellenlábasának véleménye sem, mert kezdett helyet találni benne egy új gondolat: - Talán nem is vagyok érdemes átvenni… - derengett halványan ott legbelül. - …de mit is?… - révedt tudatára, amikor lenézett a kezeire és látta, hogy felváltva hol az egyiken, hol a másikon serényen stimulálja a megfelelő pontot. Ráadásul… mintha már némi fájdalmat is érzett volna, de koránt sem olyan mértékűt, mint korábban, amikor a saját fejfájását próbálta megszüntetni. - Ó! Hát a fájdalmat! Atya világ…! Én távgyógyítok… vagy mi a manó! Én!… Ééén?… - ámult el. - Az Istvánnak működik, igen… ő képes… már láthattam, tapasztalhattam magamon, hiszen segített rajtam. De én?… - zajongott torkában bugyborékolva a jól ismert módon a szíve, ám rögvest angyali békességet, simogatást érzett véges végig a teljes lelkén. - Meg kell próbálnom! – jelentette ki határozottan. Hitte, hogy éreznie kell. Fel volt készülve. A fájdalom pedig egyre erősödött, de nem a fejében, csak az akupresszúrás pontjain. Ezen sem csodálkozott… mintha tudta volna, hogy ez így van rendjén. A félelem? Az meg, meg sem környékezte, ahogy máskor szokta. - Nem baj. Kész vagyok mindet átvenni. Nem lehet nagyobb, mint amit már korábban megtapasztalhattam. Azt pedig mind el tudtam viselni. Engedjétek át, kérlek!… Engedjétek át!... Engedjétek át!… - folytatta. - Nahát, hogy te milyen nehezen adod fel! – replikázott most már kissé hitetlenkedve állandó vitapartnere, de ő csak folytatta. Kért és stimulált hajthatatlanul. - Meg sem érdemled! – hallotta, de már olyan halkan, olyan messziről, hogy érezte, nem is kell többé törődnie vele. Mindez már csupán enyhe, hűvös leheletként hatott. - Ez is el fog múlni. – mondta hangtalanul a fájdalomra gondolva. Ám önmagán most is elámult, mert ezt - mint mindannyiszor - olyan erejű magabiztossággal tette, mintha törvénykönyvet olvasna fel. – Ezt is tudhatom? Nos, lássuk. - „Engedd tovább!” – hallhatta az Imádott Hangzatot. Engedelmeskedett. Egy újabb zsilipet nyitott meg, így a kör – érezte – bezárult. - A Nyugalom, a Végtelen Csend Köre. – sejlett föl benne. – Igen! Ez az... Jó… Most jó. Nem fájhat nekem se… és neki sem, hiszen már a FÉNY áramlik bennünk. Hamarosan mindketten tiszták leszünk. Hála és imádat érte! Ámen. A fények ismét változni kezdtek. A „beteg” arca, tekintete kicsit megélénkült. Felállt és kiszolgált. Már enyhén mosolygott, keze fürgébben mozdult a csomagolásért. A vevője elégedetten távozott, de ő le sem ült. Elindult a kiskomód felé. Elővett belőle egy kis tálkát és eltűnt vele a szomszédos üzlet ajtajában. Hamarosan ismét a székén ült. Falatozott. Mire társnője kiszolgálta a saját vevőjét, már mellette állt. - Kimegyek, elszívok egy cigit. – mondta a szokott nyugalommal. - Rendben. – bólintott emez. – Hogy vagy? – fogalmazta a kérdést, de még ki sem mondhatta, amikor… - Jól esett ez a kis forró sült krumpli. Már el is múlt a fejfájásom. – szólalt meg a lány. Meglepően eleven tekintettel nézett. - Örülök. – válaszolt neki, miközben meglepetését és túlzott örömét egyaránt alig volt képes leplezni, pedig nagyon igyekezett. – Ez lehetséges? – hangzott fejében, s talán felismerhető, hogy az állandó vitapartner által. - Még émelyeg a gyomrom, de mintha már az is jobb lenne egy kicsit. – folytatta a lány. - A migrén következtében kialakult émelygés a migrén elmúlta után cseng le. Ez is el fog múlni. – mondta szelíd bátorítón, - ezúttal hangos szóval - önmagán megint csak elámulva, mert ezt ismét olyan erejű magabiztossággal tette, mint előtte már jó néhány alkalommal. Most is mintha törvénykönyvet olvasna fel. – Ezt is tudhatom? Nos, lássuk. – zajlott tovább a „déja vu” a gondolataiban. Igen. Igaz… Szeress! Bolond ez… Már rég sírnia kellene…. … mosolyog és hallgat… szeme különös… vidám, benne a remény fénysugarát látni… megnyugtat és biztat… ő, az elesett, a sáros, kin átgázolt egy város. Él. Nem halt bele mégsem. Kér: Lépj vele bátran a jégre. Ő már tudja mit te is sejtesz… Mire Jézus, arra …bármely ember képes. …tán, mert mind messiások vagyunk… (?) … és ugyebár… mert egy kis forró sült krumpli mindig segít a bajban. (A cikket beküldte: Lhara)
|