Kategória: Testünk, lelkünk dolgai

Gyászolunk

2009. 10. 17-én egy balesetben meghalt egy 18 éves srác. Nem ismertem, de már találkoztam vele, a halála megrendítő volt. Szinte hihetetlen, hogy már nincs többé.

Vajon hány embernek kell még meghalnia ahhoz, hogy végre rájöjjön az ember arra, hogy oda kell figyelni, amikor vezetsz, nem vagánykodsz, mert az nemcsak a saját, de mások életébe is kerül. Annyira nem figyelünk oda, pedig nap mint nap történik baleset. Mert mindig azt hisszük, hogy velünk nem történik meg. Pedig az élet kiszámíthatatlan, soha nem tudod, mi lesz a következő percben.
Nem tudni mit hoz a holnap, mindig ezt mondjuk, de néha elfelejtjük, hogy nem vagyunk halhatatlanok. Amúgy meg tök mindegy, hogy hány éves vagy, a halál így is úgy is utolér, ha akarjuk ha nem. De akkor is nehéz ezt feldolgozni. Még ha ismeretlen, akkor is nehéz felfogni, akkor meg pláne, mikor ismerted, a barátod volt vagy egy családtagod. Nehéz elengedni.
Mindegy, hogy ki a hibás, vagy hogy hogyan hibázott. Valakinek ezek után űr marad a szívében. Valakiket itt hagy maga után. Valaki sírni fog a hiánya miatt. Valaki ott fog állni a koporsó mellett és azért imádkozik, hogy találjon békére. Valaki nagyon sokáig nem mer majd belépni a szobába. Valaki állandóan arra vár majd, hogy mikor lép be az ajtón és köszön rá. Pedig nem fog. Soha többé és csak az űr marad a fájdalom, és végül a beletörődés.
Mert nem lehet mást tenni. Csak várni, hogy elmúljon. Minden.
Sokan hibáztatják a másikat, de ami történt megtörtént. Nem lehet helyrehozni, nem lehet megváltoztatni.
Legyen az baleset vagy egy hosszú betegség, akkor is hihetetlen és nem lehet felfogni, hogy nincs többé. Pedig már nem jön vissza, bármennyire is szeretnénk. Az élet csak egy pillanat. Nem több! Vigyázni kell rá, de vannak olyan helyzetek, amikor ezek kivédhetetlenek.
Valamire nehéz magyarázatot találni és néha őt okoljuk, hogy itt hagyott minket. Pedig még nem kellett volna, még maradnia kellett volna közöttünk, mert még nem beszéltünk szinte semmiről, nem éltünk még eleget. De a halál az élet része. Ez egy szakasz vége, mert minden véget ér egyszer.
Soha nem szabad elfelejteni a halottat, mert ő is tovább él így. Hisz bennünk van és valószínűleg ő is boldog, ha látja azt, hogy rá gondolunk.
Nehéz az élet és nehéz a halál, de hogy hogyan fognak ezek után gondolni ránk, az csak rajtunk áll. Hisz két dolgot kell tenni az életben, meghalni, addig pedig élni kell.
Felelős vagy mások életéért is, ugyanúgy, mint a sajátodért, mert ez egy nagy kincs és mindig velünk van, pedig észre sem vesszük. Nem is gondolunk rá.
Nyugodjon békében mindenki, aki nem lehet közöttünk.

(A cikket beküldte: alexandracska83)

Mindennek meg kell adni a módját
Gyakran gondolkozunk azon, megszeghetők-e a hagyományok, nagyon is hagyományos események megemlékezése során. Igen! Egy embert utolsó útjára kísérni úgy kell, hogy az folytatása legyen életének. Öcsém, minden szabadidejében horgászni járt; szerette a vizet, és... »

Akkor és most 1. rész
A cím magáért beszél. 2011-et írunk és milyen más lett minden. Régen nem volt chat, vagy ismerkedős oldalak mégis egymásra találtak az emberek. Vagy akár a szex...tabu témák közzé tartozott. Ezt szeretném leírni, az én gondolataim szerint. »