|
Kategória: Testünk, lelkünk dolgai Halottaink emlékére"Jézus dicsőségben feltámadt, ahogy mondta.-Ez az én reményem is!"Halottak napja. Egy nap, mely sokunk számára nehéz, néha elviselhetetlen, hiszen ilyenkor a gyertyák villózó fényében még inkább érezzük elhunyt szeretteink hiányát. Még fájóbb számunkra az elmúlás, a visszafordíthatatlan valóság súlya. Nehéz egy gyermeknek állnia a szülei sírjánál, de talán ennél is kegyetlenebb egy szülőnek gyertyát gyújtani gyermeke emlékére.Sajnos én elég korán megtapasztaltam, milyen fájó tud lenni anya és apa hiánya. A következő néhány sor hosszú évekkel ezelőtt íródott, félig leégett mécses fényénél, könnytől ázott arccal... Ez az este csak az övék. Most úgy érezzük néhány pillanatig, újra itt vannak velünk. Felkavarodnak a régi képek, szerelmek és barátságok. Együtt emlékezünk. Valahol halotti ének szól, és mellettem egy öreg néni imádkozni kezd. Szinte csak magában, de aztán már együtt mondjuk a szent igét: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is; mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezöknek; és ne vigy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól; mert tied az ország, a hatalom és a dicsöség mindörökké. Ámen. Aztán kialszanak az apró fények. LAssan én is elindulok, de az emlék még jó darabon elkísér. Otthon újra gyertyát gyújtok, és azokra a szeretteimre emlékezem, akik távoli temetőkben leltek nyugalomra. S miközben a gyertya csonkig ég, elmondok halottaimért egy imát. Azokért, akik fontosak voltak nekem, azokért, akiknek a létem köszönhetem, a rokonokért, a barátokért...és az életért! (A cikket beküldte: siti)
|