|
Kategória: A psziché titkai Hogyan változtam meg másfél nap alatt?Sokat gondolkoztam azon, elmeséljem-e azt a tavalyi másfél napot, ami után teljesen megváltozott az életem. Végül úgy döntöttem, leírom, hátha valaki hasonló cipőben jár, vagy lesz egyszer. Remélem nem sikerült túl sok zavarosra.Ilyen azonban korábban is volt, mindig 19-24 nap között volt a ciklusom, gondoltam majd megjön, korábban is volt ilyen para. Nem emlékszem pontosan, mikor vettem a tesztet, de valamikor július 2 és 5 között. Innentől kezdődik a változásom. Nehéz elfelejteni azt, amit akkor éreztem, amikor megláttam, hogy pozitív lett a teszt. Ott ültem bőgve a Plaza mosdójában, hirtelen minden megváltozott. Nem tudtam mi lesz, féltem. Tudtam, hogy abortuszt nem akarok, de nem tudtam más megoldást elképzelni. Az már rögtön tiszta volt előttem, hogy nem lesz mellettem az apuka (ebbe a témába nem szeretnék belemenni, nem ez a lényeg). Meg mit szólna családom? Ki tudja hány hetet ittam végig, milyen baja lehetne ebből? Nem, nem tarthatom meg, de akárhányszor erre gondoltam, bőgtem. Teljesen össze voltam zavarodva, nagy káosz az egész. Gondoltam szerzek pénzt a műtétre és nem tudja meg senki, én meg túl leszek rajta valahogy, csak legyen már vége. Ez azonban nem igazságos, más mindent megtesz azért, hogy gyereke lehessen, mégsem adódik meg neki, én meg öljem meg a gyerekem? Nem igazságos ez, meg én mindig is elleneztem az ilyet, nekem elveim vannak. De az elvek most nem számítanak, ez a valóság. A születendő gyerekemnek rendes családot akartam, ha már nekem nem jött össze, legalább a gyerekem kapja meg, ne csak csonka családot. Ilyen gondolatok cikáztak a fejemben. Felhívtam aggódó barátnőimet a hírrel, volt aki rögtön azt kérdezte, hogy ugye nem tartod meg? Mondtam, hogy nem, bár tudtam, hogy meg akarnám tartani. Közben egész ideig sírtam. Egyik barátnőm, akivel egy városban lakom, mondta, hogy elkísér másnap az orvoshoz. Barátok terén szerencsésnek mondhatom magam, ekkorra már csak az olyan barátaim maradtak meg, akik nehézség esetén is kitartanak a másik mellett, nem hagytak magamra azok sem, akik ellenezték döntésemet. Egyszerűen csak féltettek. Arra napra, amikor teszteltem, beszéltem meg találkozót az exemmel (nincs a kettő között semmi összefüggés, csak így jött ki, még szakítás után is sikerült jóban maradnunk), hogy beülünk ide-oda. Rögtön látta, hogy valami nem stimmel, el is meséltem neki, mi a helyzet. Jól leszúrt, hogy milyen hülye voltam, ami nem segített túl sokat a helyzeten, ezzel én is tisztában voltam. Közben mentünk ide-oda, mindenhol csak vizet kértem, mert bár mondtam, hogy úgyse tartom meg, de nem akartam megtenni. A cigit ellenben szívtam, mint a gyárkémény, mondván, hogy úgyse tartom meg a babát. Tudom, ez felelőtlen és ellentmondásos. Otthon nem szóltam semmit, a napom hátralévő része kábulatban telt el, teljesen össze voltam zavarodva és nagyon féltem, mérges voltam magamra és a világra, a sorsra is. Másnap reggel találkoztam a barátnőmmel, aki elkísért az SZTK-ba, éppen bagóztam, " A Te állapotodban ezt nem kéne" erre én: "Azt hiszed megtartom?" Elég sokat kellett járkálni aznap, CSNK-ban nem tudtak aznap megvizsgálni, így át az SZTK-ba gyalog a nagy melegben. Útközben még reménykedtem, hogy csak benéztem valamit, és igazából nem is vagyok terhes, de ezt nem hittem el igazán. A doki még be is próbálta nekem magyarázni, hogy túl korán vettem a tesztet (a ciklusom ugye mindig össze-vissza volt és a rendeshez képest tényleg túl korán), megmutattam neki a pozitív tesztet és átküldött UH-ra, amire nagyon sokat kellett várni, úgy, hogy nem volt előttem senki. Bent végre kiderült, hogy tényleg igaz, terhes vagyok, meg is néztem a kis petezsákot, azt mondták, hogy kb. 5 hetes lehet. Tudtam, hogy ha elmondom Anyának mi van, rá fog beszélni a megtartásra. Mondtam azért az ellenérveket, de nem akartam, hogy nekem legyen igazam. Gyakorlatilag ezzel hoztam meg a döntést másfél nap alatt. Nem hangzik túl soknak ez az időtartam, mégis soknak tűnik, még így visszagondolva is. Amíg úgy gondoltam, hogy nem tartom meg, folyton sírás volt rajtam, legszívesebben csak feküdtem és sírtam volna. Azonban miután meghoztam a döntésem, sikerült lenyugodnom, még ha tudtam is, hogy a teljes bizonytalanságba vágok bele. Nehéz volt az életmódváltás, a folytonos kocsmázásból, bulizásból egyik pillanatról a másikra életmódot váltani, de sikerült. Szerencsére anélkül, hogy begubóztam volna. Jártam el társaságba, csak nagy módosításokkal: nincs cigi, pia, korán hazamenni, közben nézni, ahogy a barátaim szabadok. Bevallom a döntésem után még elszívtam összesen 6 szál cigit, de ennyi. Nem volt könnyű, de megérte, ehhez kétség sem fér, úgy érzem életem legjobb döntését hoztam meg. Mindenkit megleptem a változásommal, és hogy milyen kitartó voltam. Nem nézték ki belőlem, hogy képes vagyok rá, de sikerült, anélkül, hogy elveszteném eközben saját magam. Nem akarok nagyképű, beképzelt lenni, de azt tartom az eddigi legnagyobb kihívásomnak és sikeremnek. Úgy érzem kisfiam mentett meg saját magamtól, ki tudja most hol tartanék, ha Ő nem születik le hozzám. Helyes mederbe terelte az életemet, még ha ez elsőre kicsit nehezebbnek is tűnik, mint a másik választás. Nem mindig az a könnyebb út, ami elsőre annak tűnik. Szerencsés vagyok, hiszen van egy gyönyörű EGÉSZSÉGES, mosolygós kisfiam. Gondolom lesznek, akik ezt olvasva megvetnek, miért voltam felelőtlen a védekezés terén, meg, hogy miféle nőszemély lehettem korábban. Nekem is meg van a korábbi énemről a véleményem, és nem vagyok büszke magamra. Ez azonban a múltam, a jövőmre optimistán tekintek, reménykedem, hogy lesz új társam, aki kisfiamat és engem is szeretni fog. (A cikket beküldte: lepke99)
|