|
Kategória: Szerelem Lelki társ és egyéb izékSokat beszélgetünk mostanában a szerelemről és a lelki barátságokról. Beszélünk róla, ahelyett, hogy kiélveznénk minden percét. Hát nem lehetetlen egy dolog? Minek annyit beszélni, amikor egy ölelés mindent elmond?Regéket hallok a a haverjaimtól a lelki társról, hogy egy húron pendülnek és valami számomra misztikus-spirituális síkon érintkeznek, de ez nem szerelem. Egy pillanatra el is bizonytalanodtam, és elkezdtem elemezni, hogy az én szerelmem vajon a lelki társam is egyben? A barátaim a lelki társ dolgot nagyon ismerik és értik. De a szerelmet nem. Az egyik barátnőm a minap arra kért, hogy meséljek neki a szerelemről. Mi az a szerelem? Egy csomó költő és egyéb irodalmár megfogalmazta ezt már régen. Én egyik sem vagyok. Csupán egy végtelenül egyszerű lélek vagyok, rajongó szerelemmel, aki sok hülyeséget irkál. Emlékszem... Már a legeslegelső hozzászólásánál tudtam, hogy történt valami, mert percekig gondolkodtam a válaszon. Én percekig? Valamiért tudtam, hogy ő más, hogy fontos. Éreztem. Olyannyira biztosan, mint még soha semmi mást. Ösztönös lény vagyok. Ő szabadgondolkodó. Még csak nem is illünk össze. Még a legelején, amikor beszélgetni kezdtünk, azt mondta az én kalandorom, hogy neki a barátság az egy nagyon komoly és bensőséges dolog, és nem sok barátja van. De eltelt egy kis idő és amikor megkérdeztem, hogy most már a barátjának gondol-e, azt válaszolta, hogy már régóta igen. Sőt! Barátságunk kezdetétől a dolgok komolyabbra fordulásáig a szemem előtt zavart le pár nőügyet. Nekem panaszkodott, hogy nem érti, hogy miért akadt ki az egyik rá annyira, a másik meg miért taktikázik? Én értettem. Nem ismerték őt, és bele akarták passzírozni egy szerepbe, hogy nekik jó legyen, függetlenül az ő személyiségétől, aki nem bírja a megszokott sémákat, rendszert, amibe a legtöbben önként fejet hajtanak. Megalkusznak. Nem ismerték meg. Sokat tanultam ezekből. Azt, hogy a számonkérés és a taktikázás éppúgy megölheti a kapcsolatot, mint ahogy a levegőtlenség a lángot elfojtja. Emlékszem... az egyik nője azért volt rá annyira berágva, hogy kalandorom nem mondta neki el se azt, hogy eltűnik egy hétre, se azt, hogy hová, se azt, hogy... egyszóval semmit. Azért én tudtam. Nekem szólt. Talán, mert nem vártam el? Idővel az érzéseim megváltoztak, de ha őszinte vagyok magamhoz, akkor nem is megváltoztak, hanem csak elfogadtam őket, ahogy elfogadtam azt is, hogy a köztünk lévő számtalan különbség ellenére is jól kiegészíthetjük egymást. Ég és föld voltunk sok mindenben, de mégis összeértünk, ahogy azok a horizonton. Minden csak idő kérdése volt. Néha a szerelem nem úgy tör ránk, mint egy hirtelen jött nyári zápor, ami bőrig áztat, jeget hoz és mindent letarol, hanem mint egy csendes tavaszi eső egy borús napon. Az is bőrig áztat végül, de nem kapsz szívinfarktust, mint amikor a hideg esőcseppek kopognak a napról felhevült hátadon. Szeretem őt. A magam egyszerű, önzetlen, odaadó szeretetével, és minden bizalmával. Néha még abban is bizonytalan vagyok, hogy ő szerelmes-e belém. De elfogadja az elsöprő lendületű rajongásom. Azt tudom, hogy fontos vagyok. Azt is, hogy én vagyok az, akihez mindig visszatér egy-egy "kóborlása" után. Hogy vajon a lelki társam is egyben? Azt nem tudom. De talán nem is a szavakon vagy a meghatározáson van a lényeg. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy ma ugyanúgy, mint három és fél évvel ezelőtt, ha kimondja a nevem, úgy, ahogyan csak ő szokta, a hangjában azzal a végtelenül gyengéd, simogató árnyalattal... akkor... akkor végem van. (A cikket beküldte: Donna Juanna)
|