|
Kategória: Testünk, lelkünk dolgai Meddig lehet ezt bírni?Saját történetünk, ami egy túlélő harc. Felőröl és mint egy mókuskerék tekerjük az időt, várjuk, mi jöhet még. Már nem tudjuk, mit hoz a holnap, és rettenetes ahogy mar a tegnap... Soha nem hittem volna, hogy ilyen emberek léteznek!Teljes lelki, és anyagi csőd. És a tárgy: Férjem/István 41 éves, elvált. Gyermekkor: Betegesen önző apa, mindent eltűrő anya, aki a közös vagyon érdekében kerülte a válást. Beteg báty, akit a mai napig ismeretlen tettesek megöltek. Volt feleség, 3 diplomás, alkoholista tanárnő. Közösen épített lakrész, brutális válás, kölcsönök, minek felvételével, megszabadult az idült asszonytól. Függőség a szülőktől, hogy a terheket fizetni tudja. Természetesen, hatalmas lelki elnyomással. És magány! Szülők szerinti megoldás: saját lakást kiadni, szelektálni az albérlők között, aki esetleg a lakásért, hozzámenne a fiukhoz, és így ők tehermentessé válnának az adósság alól. Kétségbe esés, és társkereső a neten Én/Zsuzsa 36 éves, elvált, két gyermek, egy fiú és egy lány. Gyermekkor: Alkoholista apa, verések, és veszekedések, anya, aki annyit dolgozott, hogy ereje minden tartalékát felemésztette. Szegénység, de szeretet: Anya, a húga, és ő. Aztán, 17 évesen férjhez ment, 2 gyermek, brutális férj, és verés – válás. Közösen épített ház eladása. Rengeteg munka, belerokkant, dolgozott tovább, társkereső a neten A történet Már majd mindketten feladták. A reménytelenség, a mindennapok mókuskereke, harc az idővel, enyészett volt a lelküknek. Egy napon, a férfi írt a nőnek. Egy vers. Rövid, és gyönyörű. Az asszony nem hitt. Elolvasta, és megköszönte. Sokáig csend, majd egyik napról a másikra, mintha varázspálca csapott volna a monitorra, üzenetek jöttek mentek. Aztán telefonszám csere, és szegény férfi nadrágja bánta, a számla végösszegét. De nem érdekelte. Boldog volt, ha hallotta Zsuzsa hangját, és az asszony minden nap várta megszólaljon a telefon. Több megbeszélt, még is meghiúsult randevú után, végre eljött a nap, hogy a hang mellé arcot, eleven testet is kapjanak egymásból. A férfi ott várta az állomáson, és mikor a busz lassan begördült, intés nélkül, minden szó nélkül, mint két ezer éve ismerős ember közelítettek egymás felé. Gyönyörű estét töltöttek el, még sem hitte a nő, hogy lesz folytatás. Az este csendjét, telefoncsörgés rázta meg. Attól a perctől kezdve már nem volt nap, amit kibírtak volna egymás nélkül. A férfi kérlelte költözzön hozzá a gyerekekkel, de ő nemet mondott. Korai lenne, meg különben is jól van így! Mindenki a saját magánszférájában, mikor úgy érzi, arra van szükség. Egy borús tavaszi napon, egymás felé közeledve már kiült István zöld szemére valami furcsa szomorúság. Mesélni kezdte, Zsuzsa hallgatta, és a dühtől, a tehetetlenségtől, szinte úgy érezte megőrül, Szülei úgy döntöttek, mivel közös lépcsőházban laktak, ő költözzön be hozzájuk, lakását adják ki, és így minden klappolni fog. István közben elmesélte, Zsuzsa nem felelt meg az ő szerintük megálmodott „elvárásoknak” Nem pláza cica, kicsi és telt, és különben is két gyermeke van. Várta, az asszony hogy reagál. Hosszas hallgatás után a nő közölte, földig tiport lélekkel, hogy rendben akkor a gyerekekkel együtt hozzáköltözik. Miután felértek István lakásába, átbeszéltek mindent. Az anyagi terheket elmondta Zsuzsinak, megbeszélték a gyerekeket rájöttek, ez a legjobb megoldás. Egy új élet, igaz szegényes, de az ő életük. A csemetékkel, is megegyeztek, szeptember 1-jén, már együtt laktak, István boldog volt. Szülei dühöngtek, és miután kiderült, ez a kapcsolat nem egy felreppenő szalmaláng, hisz csend, szeretet, szerelem és harmónia uralkodik, hát mindent meg is tettek, hogy ezt lerombolják. Állandó áskálódás, egy-két konzerv eltűnése a közös spájzból, a szőnyeg felszívódott a konyhából, furkálás, és gonoszkodó őrületes tettek. A két szerelmes, nehezen, de tűrt. Idővel rendeztek minden számlát, megvettek a lakásba olyan dolgokat, amit a rendes szülők kimenekítettek még az összeköltözésük előtt, nehogy könnyebben kezdődjön közös életük. Zsuzsi édesanyja sokat segített. Egy napon megbeszélték, most már jó lenne összeházasodni. Végleg összekötni az életet, amit egyik sem tudott elképzelni, ennyire szép is tud lenni. Önkormányzat, időpont, és egyszerű két tanús esküvő. Gondolták, a szülők engedélyét nem kell kérni, hisz Zsuzsa családja mindig támogatta őket erkölcsileg is és anyagilag is, ha kellett, István meg ennyi idősen, már hadd ne kelljen, hogy nevetségessé tegye magát. Szolid, de szép gyűrűt vettek, és boldogan mentek haza. Tudták, az ő családjuk, már így is kerek. Ott a két nagy gyermek, és az ő szerelmük… És jött a döbbenet. Mikor már azt hitték, nem tudnak semmit sem kitalálni a gonoszságukba beleöregedett közel hetvenedik évükhöz araszoló öregek, saját magukat is túlszárnyalva közölték egy szem gyermekükkel: Egy hetet kap a házasság lemondására, ha ezt nem teszi meg, kitagadják az örökségből, és az ő lakását is értékesítik a sajátjukéval együtt. Vagy kidobja Zsuzsit a gyerekekkel együtt, ő leköltözik a kicsi szobába hozzájuk, a lakásba meg albérlők jönnek. Mindkettőjük döbbenten és a világ összes fájdalmával szembesülve próbálták megérteni azt a hatalmas sátáni gonoszságot, ami a két öregben lakozott. Az asszony elsőre szólalva meg, kérte Istvánt miatta ne adjon fel semmit, elmegy. A férfi megfogta a kezét, a szemébe nézett, és hallani sem akart az esküvő lemondásáról. Feszült csend, és félelem. Még egy hónap az esküvőig, rengeteg idő. Már nem akar függeni, és veszteni. A családja kell neki. Az asszony, ki mellett fekszik, és ébred, és a gyerekek, akiket úgy szeret, mint ha a saját vére lenne. A történetnek nincs még vége, de az élet most írja, nehéz sötét tintával. Nos, kedves olvasó, Te mit mondanál? A tény: egy szem gyermekük boldogsága veszélyben van. István ült a gépe előtt, közben a tévében valami politikai vitaműsor ment, ami amúgy érdekelni szokta, de most azt sem tudta, ki kivel vitatkozik. Egyáltalán miért vitatkoznak, amikor az ő szíve telis-tele van aggódó fájdalommal. A gyerekek nincsenek itthon, Zsuzsi alszik. Nézi az asszonyt. Nem nyugodt az álma. Istenem még álmában sem nyugodt. Próbálta elmondani az anyjáéknak, az esküvő meg lesz tartva, de ők közölték, még nem járt le az egy hét, és egyáltalán nincs kedvük most beszélni erről. Még egy nap. Az idő ólom szárnyakon vonszolta magát. Nézz rám, Te odafenn. Engem ezek jól elintéztek. Akkora alázatot, és megalkuvást neveltek belém, hogy a hangjuktól is ökölbe szorul a torkom. Ezek a gondolatok peregtek fejében, miközben hazaszállingóztak a gyerekek. Zsuzsi felállt, lassan a konyhába ment, és rakott fel egy kávét. Most ez az illat is kavarta gyomrát, pedig imádta, mikor az asszony kint sertepertélve a konyhában, kávé, és étel illatában úszott. A családi élet illata. Most szét akarják tépni, emberi mivoltát megalázva elsöpörni, és elhitetni vele, ez nem volt, nincs, és nem lesz soha. Már hat éve elvált. A három diplomával rendelkező ex, szétitta női mivoltát, ügyes ügyvéddel, adósságot maga mögött hagyva kiharcolta „jussát". Az idő szorította őket, összevissza kapkodva vettek fel kölcsönöket, és kifizették a követelő asszonyt, aki Romániából két szatyorral kezében, belecsöppent az anyagilag jólétben élő családba. Anyjáék is vettek fel kölcsönt, no nem azért, hogy a fiukon segítsenek, nem! Azért az egyszerű okért, hogy az egzisztenciájukat ne rombolja az, hogy valamit el kell adniuk az összeharácsolt vagyonból, holmi válás miatt. Megjegyzem, lett volna mit. És most itt van, választhat, vagy nincs házasság, Zsuzsit, és a gyerekeket kidobja az utcára, azt a nőt, akivel kilábalt az adóság hegyekből, aki miatta feladta a biztos otthonát, mert azt hitte itt ő, a gyerekek boldogok, és nyugodtak lesznek. Eljött a péntek. István közölte a szüleivel, az esküvő meglesz. Ők az átok minden eszközével közölték vele, ha így, legyen így. Szeptember elsejéig dobozoljanak, és menjenek, ahova akarnak, ha nem, verőlegényekkel rakatják ki őket... Majd ha eladták a lakást, ami megjegyzem nem is az övék, akkor talán egy két éven belül kifizetik. Lassan elindult az asszony elé a munkahelyre, és nem tudta, elképzelni sem, mi lesz most. Gondolatai nem voltak, csak üres elkeseredettség, Zsuzsi jött, mosolygott, de arcán ott volt valami különös félelem. Mikor megtudta mi a döntés, a gyerekeire gondolt. Mi lesz most. Egy normális ép ötlete nem volt, átöltözni nem akart, csak el innen messze a gyerekekkel. István hiába magyarázta, nem akarja őket elveszteni, ő nem látott, és nem hallott, csak nyelte a könnyeit. Aztán eszébe jutott a válóperes ügyvédje. Lassan, idegesen nyúlt a telefonhoz. Az ügyvéd emlékezett rá, pedig már tizenkét éve elvált. Elmondta neki a tényállást, ami a következő: férjhez megy és mi történt és a jogi viszonyokat. A párja szüleinek lakásának 1/3-a párjáé, a párja lakásának 1/3-a az anyjáéké. Elmondta az öregek határozatát, mire az ügyvéd, nevetve közölte, ki ne tegyék a lakásból a lábukat, maradjanak veszteg, ha a két öreg, ilyen kretén, csak vesztesként jöhetnek ki az ügyből. Nos megbeszélték, ha per, akkor legyen per. István közölte, nem költöznek, anyjáék nem szóltak érdemlegeset, csak annyit, na erre visszatérünk. . Szerencsétlen férfi remegő kézzel adta át párjának az ajánlott levelet. Zsuzsi nézte a feladót, és nem értette. Itt laknak alattuk, és egy ilyen levél… mi ez? És egyáltalán? Amikor felbontotta, és elolvasta, a kín, vagy a döbbenet hatására a székre roskadva erős nevető rohamot kapott. Ilyen nincs! Ha valakinek ezt elmondaná, el sem hinné. A levél hazugságok, és rágalmak halmaza, felszólítás címen, miszerint ha szeptember elseje éjfélig nem hagyják el a lakást, kénytelenek lesznek hatósághoz fordulni. Másnap a levéllel ügyvédhez mentek. A jogász elmondta, ez nem felszólítás, fenyegetés. Válaszolni kell rá mindenképp, mert ha ezt nem teszik, akkor érheti őket az a vád, hogy ők jó előre megmondták… A tanult ember nézte egy darabig a levelet, lassan letette a szemüvegét, és a két összetört emberre nézett: - Nézzék! Maguk szépen megírják a választ, ajánlva feladják, és összeházasodnak. Átolvastam a hivatalos dokumentumokat, a szülőknek semmilyen jogalapjuk nincs arra, amire kötelezni akarják magukat. El ne hagyják az otthonukat. Idővel rájönnek, a vagyon, ha már annyira öregek lesznek, nem visz nekik be egy pohár vizet, amikor már felkelni sem tudnak. Felsorolta mi álljon a válaszlevélben, megadta a hivatalos formát, sok boldogságot kívánt, és mielőtt a fiatalok az ajtón kiléptek, halkan még megjegyezte: - Én sajnos tudom, hogy ennek még lehet folytatása. A mindenre ráérő idős emberek, egymás cukkolásával, még bármivel előrukkolhatnak. Ha az esküvő után sem lesz béke, és nyugalom, kérem, jöjjenek vissza. Tudom kellemetlen, főleg magának István, mert a szülei, de ha per nélkül nem megy, ám legyen. Ezek után, már a boldogság, a maguk lelki erején múlik. Az asszony riadtan ébredt. Valamit kiabált, mert a férfi magához húzta, és próbálta nyugtatni. - Ma meg kell kapják a levelet, már rámegy a gatyánk a telefonra, zaklatom a gyerekeket minden rendben van-e itthon, te délutános vagy, és ha ezek az elmeháborodottak ide küldenek valami verőlegényt... Hisztérikus roham kapta el, István könnyes szemmel és tehetetlenül állt, nem tudta mit mondjon. Titkon érezte, Zsuzsi félelme az ő félelme is. Sajnos ismerve szüleit! Ezek mindenre képesek. Nehezen ment a munkaidő, és félt hazamenni, de tudta, ha maga mögött az ajtó már zárva, akkor a gyerekek, és ő is biztonságban van. Beszaladt a boltba, remegve nyitotta az öreg ház nagy kapuját, fulladva az idegességtől tette meg felfelé azt a pár lépcsőfokot. Az öregeknél tárva volt az ajtó, hang nem szűrődött ki, ő felment gyorsan tetőtéri otthonukba, de az idő szinte ólomként nehezedett minden léptére. Aznap paranoiásan összerezdült minden neszre. Szerda óta eltelt pár nap, és semmi. Vihar előtti csend. Nekilátott takarítani, István elment a boltba, az ajtót bezárta és egy sietek haza mondattal, csókot nyomott az asszony homlokára. A porszívó dübörgött, és valami erős hangra lett figyelmes. Dörömböltek a bejárati ajtajukon. Kapkodva nyúlt a kulcsért, a két öreg paksamétával, egy borítékkal, állt az ajtóban. Valami megmagyarázhatatlan nyugalom öntötte el az asszonyt. Hát jó! Túl leszek rajtatok. Gondolta… Az öreg vérbő szemekkel közölte itt a volt fia jussa, elővette István óráját, ennyi, ami a mi lakásunkból jár neki. Amit emberről rosszat lehet mondani ők ezt meg is tették, hogy eltántorítsák Zsuzsit a házasságtól. Azért annyi eszük volt, hogy megvárták, míg a gyerekük elmegy itthonról. Szinte fröcsögött a sok hazugság a szájukból, és olyan dolgokat mondtak, amiket ő a párja mellett soha nem ért meg. Aztán hallani lehetett a lenti ajtó nyitását, a lépteket. Hála égnek hazajött! Mikor belépett az ajtón, látni lehetett az ideg játékát az arcán. Akkor az anyja megszólalt: - Te meg Zsuzsa, menj el valami idős emberhez házvezetőnőnek, aztán az majd anyagilag is támogat. Te fiam, ezzel a levéllel elvágtad a köldökzsinórt. Akkorra már István annyira tele volt indulattal, hogy talán az asszonya először hallotta kiabálni. Végezetül csak annyit mondott a két öregnek: - Köszönöm! Az apja erre így válaszolt: - A jogaiddal tisztában vagy, a kötelességeddel nem. Mától csak szomszédok vagyunk, te többé nem vagy a fiunk. Az egyik meghalt, a másik elment. Végeztünk veled. Légy boldog az új családoddal. Mikor elmentek végre, a szerencsétlen és idegösszeomlás előtt álló nő, elmondott mindent a párjának, akit úgy kellett vissza tartani, hogy ne menjen le és tegyen valami olyant, amit megbánna később. Amióta az eszét tudja mindig megalázták, nem lehettek saját gondolatai, az első házasságát is a szülei akarták, mondván végre diplomás asszony kerül a családba, ment a nagy urizálás, a hazugságok, és most nem tűrik azt, hogy a gyerekük boldogságban, harmóniában éljen igazi családi életet. Két gyermek, aki olyan mintha ő nemzette volna őket, első pillanattól barátság volt közöttük, és az asszony, akivel együttélésük óta még a nem szó sem hangzott el, nem hogy veszekedés lett volna. Na nem! Ebből elég. Ha ezt akarják, legyen! Szeptember negyedike! Délelőtt fél tizenegykor kimondták a boldogító igent. Zsuzsi édesanyjánál, húgával, és sógorával ittak egy pohár pezsgőt, és boldogak voltak mindannyian. Most csend van odalent! De meddig… azt csak odafenn a jó Isten tudja! És a folytatás: Tárgyalás. Eddig jutottunk. Az igaz történet brutális folytatása, és még nem tudni, mi lesz a vége. Ez egy csatolmány. Nem adtam be. Miért..? Magam sem tudom. Fáradt vagyok, és ideges. „Valaki állítsa meg a földet! Ki akarok szállni!" Nyilatkozat Tárgy: Kapcsolat megromlása, férjem szüleivel 2006 januárjában ismerkedtem meg jelenlegi férjemmel. Lassan, és nagyon megfontoltan indult a kapcsolatunk, mivel mind a kettőnk mögött hatalmas kudarcok voltak már párkapcsolat terén. Sokáig szinte csak az internet, és a telefon, ami összekötött bennünket. Férjem végre rávett a személyes találkozásra. Sokat járt hozzánk, én hozzá, ismerkedtünk, és úgy érzem nem kapkodtunk el semmit. Furcsa volt számomra, hogy a szüleit soha nem látom, ő nem mutat be nekik, és igyekezett csendben közlekedni, amikor hozzá mentünk. Aztán lassan választ kaptam a miértekre. Meghívást kaptunk, egy utazási bemutatóra, egy kellemes estét töltöttünk el, és mikor a házhoz értünk, akkor közölte a férjem, most bemutatlak a szüleimnek. Amikor a lakásba beléptünk, a két idős ember, döbbenten mért végig, minduntalan azt kérdeztem magamtól, vajon mi a furcsa rajtam. A férjem közölte, semmi. Nem vagy hosszú combú, hajadon, topmodell, nem vagy diplomás, és ráadásul két gyermek édesanyja vagy. Döbbenten néztem rá, de nyugtáztam. Két hónap sem telt el, mikor kérte költözzünk össze, mire én nemmel feleltem, mert féltem, nem sikerül, és a boldogságunk oda. Június környékén, a szokott időben, eljött elém a munkahelyemre. Letört és igen zaklatott volt. Elmesélte, a szülei ki akarják adni a lakását, most van itt az egyetemi szezon, és ő költözzön le hozzájuk a tévészobába, amely amúgy is morbid, ahogy az ember belép, egy kilenc éves kislány koponyája fa talapzaton ötlik a szemébe. Ez az ötlet, még mindig nem volt elég, az Édesanyja, feltételezte, hogy hátha jelentkezik az albérletre egy fiatal lány, aki ha másért nem, hát a lakásért beleszeret a fiába, aki őszerinte amúgy sem egy Adonisz, és szül neki egy gyermeket. Nos, ekkor döntöttük el, hogy a férjem bejelenti, összeköltözünk. Mivel szegénynek mindig volt önálló akarata, csak a szülei megmondták neki mit akarjon, ez a bejelentés eléggé nehézkes volt. Végül is egy pénteki napon ez megtörtént. A lakás akkori állapota családi életre alkalmatlan volt. A szekrények töröttek, és lomtalanításból összeszedettek, a kredencben egér ürülék, a lábosok az ex alkoholizmusának tűzhelyen hagyott nyomait virították. Sem mosógép, csak kosz, kosz, és por mindenhol. A falak, amik állítólag fehérek, sárgák és koszosan virítottak, a WC eltörve, a fürdőszoba tiszta penész. A háló ajtaját nem lehetett becsukni, mert annyi szennyes volt mögötte. A jó szülőknek ki- és bejárásuk volt a lakásban, a mélyhűtő az ő holmijaikkal volt teli. Én közöltem a férjemmel, addig semmilyen költözés nincs, amíg emberhez méltó körülményeket nem teremtünk. Nagyon kevés pénzből, kifestettünk, fertőtlenítés, lomtalanítás, alakultunk. Aztán feljött az édesanyja, az orrom elé vágta a dunántúli naplót, és közölte, ők most azzal, hogy összeköltözünk, mennyi pénztől esnek el. Teltek a napok. A szülei megkérdezték, miért nem az iskolakezdés előtt ejtjük meg a költözést. A válasz egyszerű volt. Mivel a férjem sem és én sem árultunk sem akkor, sem most egymás előtt zsákbamacskát, elmondtam, majd ha anyagilag bele tudunk vágni, hát akkor. Ez 2006 szeptemberében meg is történt. És elkezdődött a pokol! Férjem soha nem panaszkodott, de mikor sütöttem, és küldtem le a szüleinek is, mindig letörten, és nagyon idegesen jött fel az otthonunkba. Egy évig nem értettem, miért. 2007 augusztusa környékén, kaptunk a szülőktől egy levelet, miszerint jogtalanul költöztünk be az ő ingatlanukba, a férjem segítségével. Mi elvittük ügyvédhez a levelet, és a szülők meg is kapták erre a hivatalos választ. Mind a két levelet őrizzük, és a férjem be is tudja mutatni. Esküdni szerettünk volna, de akkor jött rá a párom, hogy a születési anyakönyvi kivonata, mint minden más számára fontos okirat a szüleinél van. Veszekedni és tiszteletlenül szólni nekik nem akart, és mivel tudta jól, a szülei nekirontanak, másra hivatkozva kérte el az okmányokat. Letárgyaltuk az esküvő napját, amit szeptember 4-re tűztek ki, a férjem közölte a szüleivel. Én is jelen voltam. Nos, ami akkor elhangzott, egy életre nem fogom elfelejteni. Az édesanyja, szinte kiabálva közölte a fiával, hogy arról volt szó, rendezi a férjem az anyagiakat, és kidob bennünket. Nem szeretném senkinek ezt az érzést. Egy hét gondolkodási lehetőséget adtak.. 2007 szeptember 1., szombat. A párom elvitte a szelektív hulladékot, én nekiálltam porszívózni, mikor megjelentek a jó szülők. Közölték, meneküljek a darázsfészekből, a Béla egy haszonleső, nem szeret dolgozni, szóval minden volt, csak tisztességes ember nem. Aztán mire befejezték volna, megjött a férjem. Ekkor az apja, elé rakta az óráját, a magánnyugdíj kártyáját, és közölte vele, ez a te jussod. Az anyja, elmondta neki, a mai nappal elvágta a köldökzsinórt, és nem a gyerekük. Nem a gyermekük, csak egy szomszéd! A gyermekeim, hiába is köszöntek nekik, ők nem, illetve az „anya" egyszer sem fogadta a köszönésüket. A fiam elköltözött, mert azt mondta, ekkora szennyben nem lehet élni. Nap-nap után úgy elmenni az ajtajuk előtt, hogy ökölbe szorul a gyomrunk. Fenyegető levelet írnak stb. Amikor megismertem a férjem, a gyerekek, és viszont is elfogadták egymást. A párom tudta, nem lehet több gyermekem, soha semmit nem titkoltam el előlük. Különben, a szülei, mindig azt állították róla terméketlen. Erre is rácáfoltunk, és a majdnem megszületett unokájukról, a férjem levitt minden papírt, még az ultrahangfelvételt is. Semmi reagálás. Ő soha nem volt tiszteletlen a szüleivel, ezzel szemben ők átmentek a másik oldalra, mikor bennünket, vagy akár őt meglátták, csak köszönni ne keljen. 2007-ben megtették azt is, hogy február 8-án meghalt a nagymamám, és mivel kisírt szemekkel láttak, azt hitték, megromlott az itthoni légkör, telefonáltak egy „kedves"jóakarónak, na akkor szerezheti az albérlőket. Ezen levelemmel kijelentem, bármennyire is fáj ez nekik, nekem is fájt évekig, amit ők csináltak, és amit csinálnak, boldog házasságban élünk, amit még ők sem tudnak tönkre tenni. Számomra nem szülő az, ki sajnos tragédia árán kénytelen eltemetni egy gyermekét, és a másikat „élve eltemetik". Soha nem kértem, kérnék tőlük semmit. A legrosszabb az, hogy általuk megtudtam, ilyen emberek is léteznek, kik nem mérik fel, hogy a vagyon nem visz be nekik egy pohár vizet, mikor arra van szükségük. A fiukat ők dobták el maguktól, és nem tiszteletlenségtől romlott meg a kapcsolat. Én anya vagyok! Nem tűröm, hogy gyermekeimet, kikre soha, sehol nem volt panasz, pont ők a szájukra vegyék. Kelt: 2009.04.20. Most kijelentették, így 71 év delején, ők az utolsó szögig küzdeni akarnak. Mi teljes eladósodásba jutottunk a per miatt, és még a perköltséget is a lakásra akarják terhelni, ezt tegnap közölték a férjemmel. Én már nem bírom, és őket ez élteti. (A cikket beküldte: christy35)
|