|
Miről álmodik a lány...Minden év végén eljön a nap, amikor a világ apraja-nagyja ígér valamit. A szerencsések valóra is váltják, a kevésbé szerencsések pedig csöndben tűrik tovább a sorscsapásokat. Én eme utóbbi kategóriába tartozom. Ez az én történtem...Már évek óta nem telt el úgy szilveszter, hogy ne fogadtam volna meg valamit. Esküdöztem, ígérgettem... kisebb-nagyobb sikerrel. Az évek múlásával megfigyeltem, hogy az újévi kívánságaim valahogy mindig három csoportba szervezhetőek, ezek pedig az alábbiak: 1. LESZOKOM… 2. LEADOM… 3. MÁRPEDIG ÉN… Íme, az idei termés: 1. LESZOKOM... Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nincsenek olyan káros szenvedélyeim, mint a cigaretta, alkohol, drogok, még csak kávét sem iszom, úgyhogy ezekkel nem kell bajlódnom. Az önkritika gyakorlásával viszont annál inkább. Leszokom arról, hogy sokszor előbb szólalok meg, mint ahogy gondolkodom. Még akkor is, ha SZERINTEM igazam van, bár mások ezt korántsem így gondolják. Leszokom arról, hogy az „úgyis csak egy percre ugrom át” esetekben ne tegyek fel legalább némi sminket (megkímélve ezzel a társadalmat magamtól), és hogy a lehető legkinyúltabb nadrágomban eredjek útnak olyan helyekre, ahol előre láthatóan öt embernél többen is megfordulhatnak rajtam kívül (lásd: bolt). Ennek oka kettős: 1. Garantáltan ilyenkor futok bele a leghelyesebb pasikba, akiket aztán persze soha többé nem látok… 2. Láttam már magamról ilyen fotót, és el kell ismernem, hogy juujj… Leszokom arról, hogy megdézsmáljam Főnököm eprét. Igen, ez vagyok én, lehet szörnyülködni… Mentségemre szolgáljon, hogy azon a déli órán csak négyen maradtunk az iroda udvarán: én és az a három eperpalánta, amelyeket Főnököm csillagos áron rendelt, de csak minimálisan termettek. Viszont ez a kis termés még novemberben is szépen érett. Így én hirtelen ötlettől vezérelve levettem egy szemet abból a háromból, ami még a palántákon fellelhető volt. Ki gondolta volna, hogy ezt számon tartják… Délután Nagyvezérem pont nekem panaszolta el, hogy megint elszemtelenedtek a nyestek a környéken, és most már nem csak a szőlőt lopják, hanem az epret is. Először azt hittem, így akarja diszkréten közölni velem, hogy ő is tudja, amit én is tudok… De nem, legnagyobb meglepetésemre tényleg tudott nyest nyomokat mutatni. A legszörnyűbb az egészben, hogy nem azt vontam le erkölcsi tanulságként, hogy ne szedjek le többé egyetlen szem epret sem, hanem fölmerült bennem a kérdés, hogy hol van az iroda udvarán a szőlő? Mert én eddig még nem is láttam. De a viccet félretéve, erről az eddig egyedüli esetről valóban le kell szoknom, mert nagyon a szívemre venném, ha miattam a nyesteket bántanák. Ha már őszinteségnél tartunk, akkor vállalom, hogy az ügyfeleknek kirakott cukrot is én szoktam megenni, de emiatt nincs bűntudatom. Viszont ennek egyenes következménye lett fogadkozásaim következő kategóriája… 2. LEADOM… Menthetetlen szénhidrátkedvelő vagyok, így hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez a fogadalom nem tér vissza nálam évről évre. Átlagos, magyar ízlésvilágú családból származom, ahol nem divat a saláta, a csírák, és ezek keverékeinek fogyasztása. Ráadásul a pasik is mindig azt mondják, hogy ők a „természetes” lányokat szeretik, akiken van mit fogni, és nem csak piszkálják a tányérjukon az ételt, hanem valóban jóízűen lehet velük együtt enni. Na, én aztán adok a természetességnek… Világ életemben a faros-combos kategóriába tartoztam, de ha a tetejében még boldog is vagyok, akkor én bizony hajlamos vagyok belehízni ebbe a nagy boldogságba. Ha jól esik, eszem csokit, rántott húst, nem vetem meg a sült krumplit sem, és ha arra szottyan kedvem, este úgy leküldök a gyomromba némi csípős kolbászt, mint a szél. Persze azt sehol sem említik meg, hogy ennek a fene nagy természetességnek előbb-utóbb súlyban is látszódni fog az eredménye. Életem első digitális mérlegének megvételéhez is felemás érzelem fűz: a mérlegnek örültem, viszont a kijelzőn látott eredménytől azt hittem, menten elájulok. Ott és akkor az ügy nem tűrt halasztást, és kínkeserves, verejtékes munkával, némi lemondással és visszafogottsággal le is adtam tíz kilót. Ennek a szárnyalásnak egy újabb boldogsághullám vetett véget, szóval ismét belevetettem magam az izommunkába. De nem vagyok egyedül, mert általában velem van személyi edzőm, mindenki Rékája. Mára már megszoktam, hogy kiabál velem a tv-n keresztül, sőt, mostanra már vagyunk olyan viszonyban, hogy vissza is szólok neki néha. Egyébként látnoki képességei vannak: mindig tudja, mikor üvöltsön rám, hogy „Ne tedd le!!!”, mert én akkor már általában másodpercek óta pihenek. És örök igazságra tapint rá akkor is, amikor az ezredik láblendítés után arra biztat, hogy fogjam meg bátran a munkám eredményét…Ugyanis tényleg miattam lett ekkora a hátsóm, én dolgoztam ezen, senki más. Minden reggel reménykedve lépek a tükör elé, hátha aznap végre Carmen Electra testtel kelek föl, de mondanom sem kell, ez még sosem jött össze. Így 2012-ben is újra indul a „lefogyok-projekt”, ami nálam valószínűsíthetően egy életen át tartó küzdelem marad. 3. MÁRPEDIG ÉN… Nekem ez a kedvenc fogadalmi kategóriám. Olyan számomra, mint kocsik közt a Rolls Royce, ételek közt a kaviár, süketek között az egyetlen zenész, és még sorolhatnám. Szóval az a kategória, amibe mindig lehet kapaszkodni még akkor is, ha összecsapnak a hullámok a fejem fölött, ha minden rossznak tűnik, és ha épp szívem szerint inkább eltűnnék a Föld színéről is. Amiért érdemes minden reggel fölkelni. Nos, márpedig én egyszer eljutok Floridába. Az egész mániám gyermekkori rajongással kezdődött egy fiúcsapat iránt. A rajongás az évek múltával megszűnt, a Florida imádatom viszont máig megmaradt. Úgy érzem, én igazán boldog tudnék ott lenni: a klíma pazar, a tenger gyönyörű, minden zöld, és mindenki boldognak tűnik. (Ha mégsem azok, akkor nagyon ügyesen álcázzák.) El tudom képzelni magam a naplementét nézve, finom koktélt szürcsölve, lebarnulva… Ha azt mondják, hogy Florida a nyugdíjasok Paradicsoma, akkor mindig kiegészítem azzal, hogy az enyém is. Bár minden évben leforrázza egy kicsit a lelkesedésemet, amikor meglátom, mennyibe kerül a repülőjegy… De ha fölhasználnám az összes spórolt pénzem, és egy darabig csak fénnyel táplálkoznék,meg nem fizetnék közüzemi számlákat, akkor tulajdonképpen ki is tudnám fizetni az utat. Igaz, hogy csak oda (szállás nélkül), de ezen a problémán ráérnék akkor is töprengeni, amikor már ott vagyok. Végül is ha nyáron mennék, simán felüthetnék egy sátrat a parton, na és ott vannak azok a szép vízimentős őrtornyok is. Csak nem lehet olyan nehéz kinyitni őket… Máig tartom: ha én egyszer partot érnék az Egyesült Államokban, bárhol, onnan már nincs az az akadály, ami engem távol tarthatna attól, hogy eljussak Floridába, akár stoppal, akár gyalog. Mert merni kell nagyot álmodni. És szívből remélem, hogy megláthatom, amíg még tényleg megvan, mert mióta Florida rajongó lettem, azóta szinte minden évben éri őket valami természeti katasztrófa: hol egy nagy adag eső, hol egy hurrikán,hol egy földrengés. Merem remélni, hogy nem én vagyok számukra a rossz ómen. És végül: márpedig én 2012-ben megtalálom az Igazit, álmaim pasiját. Vagy hagyom, hogy ő találjon meg engem. Évről-évre bővül a tapasztalatokkal együtt a listám, hogy milyet NEM szeretnék: focistát, zenészt, Ikrek csillagjegyűt, és olyat sem, aki nálam több mint 10 évvel idősebb. Hogy eme törekvésem mennyire „sikeres”, azt az is alátámasztja, hogy a legutóbbi párom korábban NB2-es focista volt, de régen dobos akart lenni, horoszkópja Ikrek, és bőven megvolt a 10 év korkülönbség is. De a következőnek már mindenképpen a tökéletesnek kell lennie, hiszen Ő lesz az ötödik, és nekem az ötös a szerencseszámom. És ha őt megtalálom, akkor lesz egy ház, három szoba, négy kerék, nagyjából két gyerek, és sziruposan boldogok leszünk. Természetesen, amíg meg nem halunk. Talán a biológiai órám sürget, talán az apukámék szájából állandóan elhangzó „Nem érjük meg, hogy unokánk legyen..” sóhajok, de most már lassan én is idejét érzem, hogy valaki mellett lehorgonyozzak. Van két fantasztikus barátnőm, akikkel eddig havonta összeültünk, és közösen bosszankodhattunk azon, milyen idegesítő, hogy mostanában minden volt osztálytárs megnősül, férjhez megy, szül, és teleszórják ezekkel a fotókkal a közösségi portálokat. Tartottuk egymásban a lelket, hogy még fiatalok vagyunk, nem kell még férjhez menni, szülni. Vagy ha mégis ideje lenne, jó volt tudni, hogy nem vagyunk egyedüliek a világon szingliként. Erre jött a hideg zuhany, hogy a mi megbonthatatlan hármasunk egyik tagját megszédítette egy hím, és másfél évnyi járogatás után októberben kimondták a boldogító igent. És a gyerek is úton van. Ezen kicsit megszeppentünk mindannyian, és akaratlanul is fölmerültek bennünk olyan kérdések, mint pl. „Velem mi lesz?”, „Mikor jön el az én időm?” vagy „Eljön-e egyáltalán?”. Úgyhogy én úgy döntöttem, idén eljön számomra a Nagy Ő, akit majd alaposan megismerek (bár természetesen úgyis tökéletes lesz), és hosszas könyörgései után kegyesen rábólintok majd lánykérési szándékára. Ha tudnám, hogy van foganatja, persze kívánnék én ennél sokkal jobbakat is. Hogy minden állat szerető gazdira találjon… Enyhülést a szenvedőknek, vigaszt a boldogtalanoknak… Na és persze ott van még a világbéke is, de be kell látnom, ehhez én egyedül kevés vagyok. Azon kívül erős a gyanúm, hogy a szilveszter éjjelén felszálló milliónyi ígéreteknek csak nagyon limitált részét hallgatják meg Odafönn, és az én kívánságaim, vágyaim valahogy sosem kerülnek a meghallgatott kategóriákba. De talán ebben az évben nekem is lehet szerencsém. És akkor „eljön egy királyfi tán…hófehér paripán…”. (A cikket beküldte: Kattancs83)
|