Kategória: A psziché titkai

Nyár

Mire elhervadtak az utolsó pipacsok is teljesen egyértelművé vált számomra, hogy ami elmúlt egyszer az nem lesz soha már olyan mint volt.
A legnagyobb jóakart, és igyekvés mellett sem.
Minden csupán illúzió, pillanatnyi szemfényvesztés, és hazugság.
Néha megcsömörlök a sok hazugsától.

Fekszem a fűben, és rá gondolok. Teljesen a tudatában vagyok a gondolataim súlyának.
Kánikula van mégis megborzongok egy pillanatra.
Minden aprólékosan ki van tervelve, már csak végre kell hajtani.
Nem, nem fogok hazudni. Egyszerűen nem mondok semmit, csak elhallgatom a dolgokat, bár ez is pontosan tudom, hogy ugyanolyan, mint a hazugság.
A nap szinte perzsel, mégis kiráz a hideg újra meg újra.
Behunyom a szemem egy pillanatra, hogy megint rá gondoljak zavartalanul.
Mintha belső lázam lenne, folyton kiráz a hideg.
Felettem ragyogóan kék az ég, alattam a puha illatos fű, s ott fekszem én ég és föld között, ezzel az olthatatlan belső tűzzel, ami bennem ég, és pusztít minden józan gondolatot.
Valahogy nem ismerek magamra, mintha nem is én lennék, hanem valami idegen.
Olyan idegennek tűnik most még a saját testem is, hogy szinte csodálkozva nézek végig magamon.
Csend van, csak a láthatár vibrál olvadtan a tarló felett.
De a messzeségben tudom, hogy már ott van ő és lassan lépdel felém. Egészen addig tartom csukva a szemem, még árnyék nem vetül rám. Az ő árnyéka.
Attól fogva, hogy megölel, megszűnik a világ számunkra, most nincs semmi, sem múlt, sem jövő, csak a most, a jelen létezik.
Valahogy automatikusan kapcsol ki az agyam, másik dimenzió, másik élet, másik én.
A nap ugyanúgy perzsel mint annak előtte, mégsem vacogok már a melegétől hideglelősen.
Felmelegít egy másik lélek közelsége, amire úgy vártam epedve, szomjazva, gyötrődve.
Már nem gyötrődöm, már nem gondolkodom, talán nem is vagyok. Talán picit bele is halok ebbe az ölelésbe. Bele kell haljak, mert nincs más út, nincs más választásom, csak ez.
Lassan alkonyodik, hanyatlóban már a nap.
Száraz a szám, elfogytak a csókjaim.
Egyikünk se kér semmit a másiktól, mert lehetetlen lenne, és értelmetlen.
Nem tervezünk, mert nincs jövőnk, ez nyilvánvaló.

Hazaérek lassan, fáradtan és magamra csukom az ajtót.
Egy ideig nézek a becsukott ajtóra. Hallgatom az óra egyhangú ketyegését, s nézem a beszűrődő alkonyati fényben úszkáló porszemeket.
Azon tűnődök, kinek jó ez így?
Bealkonyodik, de valahogy nincs kedvem lámpát gyújtani. Jó így a szürkületben egyedül a gondolataimmal.
Egyedül kellene lenni sokat ahhoz, hogy mindent át tudjak értékelni az életemben, a jót is, a rosszat is.
Talán napokig tudnék így ülni, vagy az idők végezetéig.
Talán akkor se tudnám megmondani, hogy mikor romlott el végleg minden, és hogy miért nincs belőle kiszállás.
Olyan érzésem van, mint egy körhintában, amelyik megállás nélkül, csak forog, csak forog, és már a hányinger gyötör tőle végül.
Hánynom kell az egész helyzettől, szinte érzem a rosszullétet a valóságban is a gyomromban.
Valami ősi ösztön azt súgja, menj, menekülj, amíg nem késő.
Hagyj hátra mindent, és kezdj máshol mással teljesen új életet. Talán a túlélés ösztöne hajt előre, de már fáradt vagyok túlélni.
Annyi mindent éltem már túl. Elfáradtam.
Vagy talán legbelül tudom, hogy nem létezik az az új élet, mert a régi árnyai mindig kísérteni fognak.
Besötétedik, puhán takar el az éjszaka sötétje.
Néha meg-megroppannak a bútorok, mintha figyelmeztetni akarnának az idő múlására, vagy a titkos bűneim felett mondanának ítéletet.
Igen, a világ folyton ítélkezik mindenki felett, mert ítélkezni oly nagyszerű dolog lehet.
Én nem ítélkezem.
Meghagyom az ítéletet a legfőbb úrnak, aki egy napon majd mindannyiunk felett mond ítéletet.
Kivetném a szívemből, az eszemből, a lelkemből a bűnt, és élhetnék boldogan.
Hol fogant meg bennem ennyi rossz, ki hintette el a magvait?
Bennem volt ez mindig, csak eddig szunnyadt, hogy most ezerszeresére növelje az erejét s elpusztítsa bennem az erény utolsó morzsáit is?
Virrad odakint. Hűvös párát lehel a hajnal az ablaküvegre.
Valaki óvatosan megérinti a karom.
-Alszol?
Felnyitnám a szemem, de nem tudom.
-Hagyd, magas láza volt tegnap délután óta. Holnapra jobban lesz, hagyd pihenni. A nehezén már túl van az orvos szerint.
Ó akkor csak álmodtam az egészet, csak lázálom volt minden? Ő is? A szerelem is ? A hazugság is? A csalás is?
Érzem ahogy megkönnyebbülök a felismerés után.
És igen, holnapra jobban leszek, tudom, kialszom magamból ezt az egészet.
Holnap majd minden másként lesz, s boldog álmatlan álomba merülök.

(A cikket beküldte: nitta800)

Pótemberek
Ezt a szót először az Elizabethtown című filmben hallottam először. Érdekesnek találtam, de átsiklottam rajta, mert jött még jobb is ebben a filmben. De most újra megnéztem és elgondolkodtam rajta, mi is az a pótember, és rájöttem, hogy én is az vagyok. »

Igaz a történet
Eszméletlen nyaram volt. Forróság, szabadság, férfiak, bulik, mámoros éjszakák. Az egyik legkedvesebb barátnőmmel végig tomboltuk az egész nyarat. Rengeteget nevettünk, táncoltunk, vedeltük a szeszt, na és persze pasiztunk. Minden egyes jó partiban ott voltunk,... »