|
Kategória: Testünk, lelkünk dolgai Okos ember más kárából tanul...Megosztom ezt a történetet, hátha más okul belőle. Annak idején nem volt annyi eszem, hogy hallgassak másokra, nem mintha mindig másokra kellene hallgatni mindenben, de azért nem árt az óvatosság. Kezdem az elején - Középiskolában az osztálytársaim nem szerettek, sok elutasításban volt részem (nem állítom, hogy ártatlanul kellett "szenvednem"). Súlyos depresszióba estem, és szépen belekerültem az ördögi körbe.Egy évig együtt voltunk, és én tudtam, hogy folyamatosan megcsal (fura telefonhívások, volt, hogy az én telefonomat is használta erre a célra). Volt olyan, hogy bejelentette, hogy Betti a barátja, és fogadjam el, hogy ezentúl találkozni fognak, mert nem tilthatom meg neki, hogy lányokkal barátkozzon...Ezután a saját telefonomról hívta Bettit...Aki nem tudott a létezésemről. Forrt bennem a tehetetlen düh, depresszióba süllyedtem, még jobban, mint eddig, és vádoltam magam, hogy ez azért van mert senkinek sem kellek, de nem mertem kész tények elé állítani. Ekkor már pszichiáter is kezelt. Nem tudtam szakítani, mert kedvesem belém sulykolta, hogy ostoba, értéktelen, csúnya vagyok, senkinek sem kellenék, ő az egyetlen. Azért meg kell hagyni, az ostobában van valami kis igazság... Elértem a nagykorúságot, 18. születésnapomat boldogan tervezgettem, ekkorra már az a kevés számú barátom is elhidegült tőlem a kedvesem miatt... Az gondoltam, hogy meglep valamivel az én kreatív, fantáziadús párom. Találkoztunk, meglepetés sehol... Javasolta, hogy vegyünk egy üveg bort az ABC-ben, és igyuk meg a játszótéren. Romantikus, nem? Én az ő szülinapjára mindig hetekig készültem, hogy milyen ajándékot vegyek, aztán ő a haverjaival ünnepelt egy olcsó kocsmában, ahova nem mehettem vele, mert úgyis jelenetet csinálok a többi barátnő miatt. Persze eddigre már én lettem a féltékeny, elviselhetetlen szörnyeteg. Aztán felvettek az egyetemre, egy másik városba. Kedvesem indítványozta, hogy nézzünk ott együtt albérletet. Ebbe én boldogan belementem, elhittem, hogy minden vágya a közös élet-velem. Első hónapot én fizettem, kajával együtt. Azért én se voltam gazdag... Fél év után másik albérlet után kellett néznünk, mert nem tudtam fizetni. Kedvesem meg nem vállalt munkát. Ami pénzzel lehúzott, azt kajára, kocsmára, cigire költötte. Ha egy kis pénzt eltettem magamnak valami "titkos helyre", megtalálta, és borzalmasan letolt, hogy hogy lehetek ennyire önző. Közben depresszióm és idegbajom a tetőfokáig hágott, ezt párom pofonokkal honorálta. Már erősen agyaltam rajta, hogy lehetne meglógni, mert egyre több volt a kék-zöld folt, kispárnába akadt idegen hajcsat, kifizetetlen számla. Barátnőmnél (mert időközben lettek barátaim, rádöbbentem, barátaim szeretete által, hogy én is olyan ember vagyok, mint a többi, jé, milyen érdekes...) gyakori vendég lettem a szomszéd házban éjjelente, kedvesem is gyakori vendég lett más lányoknál éjjelente, amit tagadott, mondván, hogy ez az én beteg, autista agyam szüleménye, mert meg volt róla győződve, hogy én minimum autista vagyok. Mikor nem veszekedtünk, akkor hitegetett, hogy elvesz feleségül. De mikor veszekedés után el akartam küldeni, arra hivatkozva, hogy a rezsit én fizetem, ő nem ment, arra hivatkozva, hogy ő találta meg az albérletről az apróhirdetést az újságban. Egy éjszaka a kórházban kötöttem ki, megrepedt arccsonttal, patakokban csordogáló vérrel, zúzódással, horzsolásokkal... És ez így ment tovább, állandó érzelmi zsarolás, erőszak... Továbbra is együtt voltunk, de én már terveztem (amit egyébként szinte az első hónaptól tettem), hogy hogy léphetek le. A szüleim menekítettek ki az albérletből. Azóta pedig célozgat rá, hogy de jó lenne ismét együtt lenni, mert én vagyok életének nagy szerelme. Mindenkinek csak azt tudom mondani, hogy figyelje a vészjósló jeleket, és ne hagyja magát az érzelmektől vezettetni, amíg nem késő... A történet tovább is van, de ennyit szerettem volna kiírni magamból. (A cikket beküldte: csillagbogarka)
|