|
Kategória: A psziché titkai Túlélni az életetAz ember életében vannak hullámhegyek- és völgyek. A sors néha kegyes és kegyetlen egyszerre. Túléled, vagy megadod magad? Vajon megbecsülöd-e a kis örömöket az életben vagy elmerülsz a sötét múltban? Az életemet írtam le, hogy mindenki megtalálja benne a saját tanulságát, és jobban tudja értékelni szeretteit, barátait, párját, ÉLETÉT!Teljesen átlagos „családban” nőttem fel, boldog és gondtalan gyermekkorral. Bár szüleim mindig nővéremet dicsőítették: milyen okos, ügyes, én addig mindig ott voltam a háttérben, mint valami láthatatlan lény. Nem voltam betervezett gyerek és nem is lettem fiú, ami még egy csalódás volt a „család” számára. Mikor elkezdődött az iskola, akkor kellett igazán szembesülnöm az igazi megkülönböztetéssel. Nem tanultam valami jól. Nyolc éves koromtól kezdve anyám egyre többet kezdett inni. Az elején csak zugivó volt és csak az üvegeket találtuk meg, amiből következtethettünk a dolgok súlyosabbá válására. Anyám vásárolt be mindig, ő vette meg a ruhákat nekünk, és tőle nyugodtan kérhettünk pénzt, nem kérdezte soha meg, miért vagy mire kell. Addig apám csak a számlákat fizette ki és a fizetése további részéről, hogy hová költhette, senki nem tud semmit. Anyám mindig mellettünk állt. Mikor nővérem kamasz lett sokat veszekedett apámmal, aki nem tűrve azt, hogy valaki más mondja meg neki az őszinte véleményét, mindig meg akarta verni. Volt mikor pár pofon elcsattant, de mindig anyám védett meg minket. Ő is kapott nagyon sokszor, főleg mikor sokat ivott és belőle is kikívánkozott az, ami a sok év alatt felhalmozódott. Sokszor kellett végignéznünk hogyan veri össze apám anyámat, gyakran a jeges betonon, télvíz idején. Egy idő után kialakult bennünk az érzés, hogy utálunk apánkkal egy asztalhoz ülni, ebédelni, szóba állni vele vagy azt a tényt, hogy otthon tartózkodik. Anyám persze egyre többet ivott, és ha már egy közepessel állítottam haza úgy megvert, hogy a konyhapadlóról kellett feltápászkodnom. Persze ez idő alatt apám tudta nélkül anyámnak voltak szeretői is. Gimnázium első két évében sem voltam jó tanuló, de akkor már nem nagyon foglalkoztak azzal, velem vajon mi van, vagy hogy tanulok. Jött az első „elsöprő” szerelem. Fél évig tartott. A srácot nagyon szerettem, csak éppen ő engem nem. Kiderült, hogy csak húzta az időt, mikor tudnánk szakítani. Egy világ omlott össze bennem, mikor szakítottunk. Azután összejöttem a barátjával, revans címén, de ebbe is én buktam bele igazán. A srác huszonnégy éves volt, én tizenhat. Csak a szexre kellettem neki meg hogy felvágjon, neki milyen fiatal és irányítható barátnője van. Akkor egy életre megundorodtam az orális szextől és magától a szeretkezéstől. Fél évig tartott. Aztán szüleim elváltak, nagymamámat, akit a legjobban szerettem elveszítettem. Apám mikor megtudta, hogy anyám megcsalja, csákánnyal támadt rá. Nekem és nagypapámnak kellett lefognia, de abban a pillanatban és akkor fel sem merült bennem, hogy vajon mi is történhetett volna... Rendőrségi ügy lett belőle, apám meg a pszichiátrián kötött ki. Akkor költöztünk papához, aki szomszédságban élt velünk. Mikor az egész múltam és a jelenlegi helyzetem tudatosult bennem, depressziós lettem. Itt vannak a szüleim, akik nem foglalkoznak a gyerekükkel, hátam mögött van két borzasztó kapcsolat, és még fogalmam sincs, hogy mi lesz a jövőben és mi lesz velem. Nyáron teljesen befordultam, nem érdekelt semmi és senki de nem is kerestem semmi megoldást, csak elmerültem az önsajnálatban. Nyugtatókat marékszámra szedtem, egész nap aludtam. Volt pár reménytelen próbálkozásom a talpra állásra, de ezek nem sikerültek, ami még jobban súlyosbított a helyzeten. Már ott tartottam, hogy nem érdekel semmi és senki, nincs miért élnem. Egyik nap beszedtem egy doboz nyugtatót és felvágtam az ereim. Hála istennek, észrevették, mit tettem, és másnap a zárt osztályon találtam magam leszíjazva. Akkor láttam először szüleimen, hogy tényleg megrémültek. De nem az volt a célom, hogy megrémítsem őket, hanem hogy meghaljak! Miután hazavittek tovább folytattam a nyugtatózást, anyám ekkor azzal fenyegetőzött, hogy bedug a pszichiátriára. Azon a nyáron, 17 évesen, rá kellett jönnöm, hogy van lehetőség arra, hogy boldog legyek, csak nekem kell irányítanom a sorsom és nem hagyni, hogy tönkretegyenek. Elhatároztam, hogy bebizonyítom, igenis értékes vagyok és tudom mire vinni az életben, sőt többre, mint ők. Megismerkedtem egy fiúval, akivel három évig voltunk együtt. Kezdetben minden jól alakult, majd jöttek a megcsalások részéről. Tiszta szívből szerettem, de be kellett látnom, hogy a becsületem többet ér annál, hogy ennyit tűrjek. Milliószor lebuktattam és megbocsátottam, de egy idő után elegem lett. Nem vettek fel az egyetemre, mert nem volt elég pontom, hiába sikerült nagyon jól az érettségim. Ötödéves képzésre jártam, közben megszereztem a nyelvvizsgát, a jogsit és még utána egy pár hónapos kereskedelmi képzést is elvégeztem. Nagypapám mindig mellettem állt és segített, még ha azt is hittem mama halálakor, hogy soha nem fogom megismerni, hiszen annyira zárkózott volt. Múlt évben felvettek végre az egyetemre, megvalósult egy álmom. Most már csak rajtam múlik, hogyan bizonyítok. Nyolc hónapja van egy barátom, akit imádok és aki mindenben mellettem áll. Úgy érzem mellette végre révbe értem, van kiért és miért élni és hiszek benne, hogy valaha boldog lehetek saját családdal, egy hű társsal és egy aranyos és bogaras nagypapával. Kicsit sok ez, huszonegy éves fejjel, de úgy érzem kellettek ezek, hogy tudjam, mit is akarok a jövőben, hogy kialakuljon egy értékítéletem. Mindig van remény, kiút a megoldhatatlan helyzetekből, még akkor is, ha minden veszni látszik! Mindig legyen meg benned a remény, hogy neked is jogod van a boldogsághoz! Te irányítod a sorsod, és mindig van lehetőség arra, hogy változtass, hogy túl tudj lépni magadon és bizonyíts! (A cikket beküldte: rem87)
|