|
ÜrességHajnal van... már megint. És megint nem tudott aludni. Ez már az öregség? Hiszen csak(?) a negyvenedik szülinapja lesz most ősszel.A kávéfőzőt bekapcsolja, rágyújt egy cigire, majd a kávé mellé jöhet a második. Le kellene szokni, sokba is kerül és ugye az apja tüdőrákban halt meg. Az öccsének sikerült nyáron letennie: "Tesóm, ügyes vagy. Ügyesebb nálam." Éjjel forgolódott. "Írnom kellene. Írnom valamit." Nem úgy, mint a rózsaszín naplóba, amit már lassan 7 éve vezet, mint a kamaszok. Majdnem stewardess lett. Vagyis lehetett volna, Mamika tudott valakit, aki segít, "van protekció". De nem lett az. Egész más pályát választott és már lassan 20 éve csinálja. Igaz, az első gyereke születésénél komolyan elgondolkodott, hogy főiskolára kellene mennie, szülésznőnek tanulni;hisz akkora volt az élmény... és mennyire jó lehet más családok születésénél részt venni. A második gyereknél már nem gondolt erre. Jön az ősz... Érzi a nyitott ablaknál, hogy hűvös a levegő, még az illata is más. És érzi azt a gyomorszorítást, a görcsös kapaszkodást a jelenbe, a nyárba: maradj még, ne menj el, mi lesz velem nélküled... 7 éve is ezt érezte. És erősen megszorította a férfi kezét séta közben, annyira, hogy az ijedten nézett rá: "Valami baj van? Nincs... csak ne menj el, mi lenne velem, ha elhagysz? Dehogy megyek, több, mint 30 évet vártam Rád, soha senkit ennyire nem szerettem." Annyira gyönyörű nyár volt. Kilépve egy nem működő kapcsolatból, egyedül két gyerekkel, bele az ismeretlenbe. És akkor (hála a jó barátok erőszakosságának): jött Ő. Nem akarta egyikük sem, nyalogatták a friss sebeket: férfinak is akkor bukott meg a házassága. De - ám legyen! Találkoztak. És azóta fogja a kezét. Ez így jó. Az ő puzzle-jük: bekerült az utolsó két darab a helyére. TÖKÉLETES. Alkalmazkodtak. Egymáshoz. A gyerekekhez. A gyerekek is alkalmazkodtak. Működött. Mindenki tette a dolgát, boldogság volt. Egyhangú boldogság. Aztán, eltelt 4 év, és ő elcseszte. Nagyon elcseszte. A fiú magas volt, sármos, jóképű, nála fiatalabb, szívdöglesztő dumával (persze, mindenkinek bejön!). Nagy sokára, de megadta magát. Titkolózás, SMS-ek és telefonok, kölcsönlakás, szex szerelem nélkül. Izgalom. Gyűlölte magát, hányni tudott volna az egésztől, de sodródott. Semmi sem számított. Otthon megváltozott valami. Az ölelések, a beszélgetések? Nem, igazából ő változott meg; és a férfi ezt észrevette. Hogy a fenébe ne vette volna észre? Minden rezdülését ismerte. Rá is kérdezett: "Minden rendben?" - de az igenlő választ nem fogadta el, nyomozni kezdett. Ő pedig lebukott. Lebukott akkor, amikor már volt ereje nemet mondani és a telefonszámot is kitörölni, kiszállt a viszonyból. Mintha a legkedvesebb játékát vették volna el. Egyikük sem gondolta, hogy ekkora trauma lesz. Sírás, önsanyargatás. "Hogy lehettem ekkora hülye?" Veszélybe sodorta mindazt, ami fontos volt neki. Egy semmi kis kalandért, izgalomért, soha nem szerette a fiút. A puzzle szétesett. Össze kell rakni! Menni fog? Menni fog, mindketten akarták. "Én leszek, ki rendbe hozza majd az életed, és meggyőz arról, hogy még szép lehet... ha úgy akarod" - ez volt a közös daluk. Akarták. Rendbe hozták. De a férfiben ott maradt a seb, amit ő okozott. Egyik hajnalban SMS-t küldött: "Nem tudtam magamra vigyázni! (Minden alkalommal így köszönt tőle: Vigyázz magadra!"). Egy barátja hozta haza, hulla részegen (soha nem iszik!). Délután, amikor felébredt, telefonálgatni kellet, hogy hol is hagyhatta éjjel a kocsiját, nem tudta, honnan hozták haza. Egy áruház parkolójába kellet menniük, a csomagtartóban a benzinkútról való jégkockás zacskó, két üveg tömény maradványai, és egy üvegpohár. Megadta a módját. Pohárból itta le magát a sárga földig. Összefacsarodott a szíve: ennyire még soha senki nem szerette őt. Ősszel komoly műtéten esett át, a férfi fogta a kezét. Sikerült. Elveszítette a munkáját, de a férfi mellette állt. Eltelt két év. Egyhangú boldogságban, a férfi szívében a sebbel. El kell menni tanulni, új szakma, új munkahely? "Mehetsz Kicsim a reptérre, van segítség az elhelyezkedéshez." Elvégezte a tanfolyamot, kemény forintokért, kemény vizsgákat tett. Sikerült, megcsinálta. Tényleg a reptéren dolgozhat? Tavasz volt, április. Azóta sem tudja szeretni a tavaszt. Valami megváltozott otthon. NEM Ő. Érezte, hogy valami nem jó. De mi? A férfi egyik este hazajött: "Megismerkedtem valakivel". A puzzle szétrobbant. Három nap pokol után (ezalatt a férfi nem volt otthon, csak átöltözni... Azt az inget vette fel, amit ő vasalt!), nem evett, nem ivott, nem aludt, hányt és sírt (a gyerekei félve, aggódva figyelték). Időt kért. Randira, beszélgetésre, fontossági sorrend felállítására. A MÁSIK-ról minden információt megszerzett, nahát... A reptéren dolgozik. Fiatal, csinos, független. Érek annyit, mint egy 27 éves? Bebizonyítom. Igen, sikerülni fog. Gyötrelmes időszak volt, a férfi nem tudott dönteni, neki is időre volt szüksége. Vagy otthon aludt, vagy a MÁSIKNÁL. Neki ezt EL KELLETT FOGADNIA, nem tudta máshogy kezelni a dolgot, néha kiborult és őrjöngött, néha csendesen sírt. De várt. Kivárta az idejét, kiböjtölte, lerótta a büntetését. A férfi hazajött. Végleg. Reméli, örökre. Van új munkahelye, a régi szakmájában. Nem ment a reptérre. Az 1-es terminál örökre bezárt. Összeszorul a gyomra, ha repülőt lát, vasalja az ingeket, kicsit fél, de remél, és boldog. Hogy a puzzle-t újra rakhatják. Sokáig fog tartani, de megéri. Nagyon szereti a férfit. Mégis ürességet érez, valami kiszakadt belőle, és ettől már semmi sem olyan, mint volt, vagy amilyen lehetett volna. (A cikket beküldte: kellemesnegyvenes)
|