|
Kategória: Egy kis ezotéria Valaki folyton segítFeje zsongott. - Micsoda tavasz! Micsoda finom süti illat! - gondolta, ahogy szétnézett maga körül. Minden szokatlanul eleven és szépséges volt. Szeme a pici urnakripta vésett betűire tévedt:- Nahát, mami! Nem csak álmomban találkozhatok veled? - ujjongott a lelke még most sem szűnő örömében. Torka kissé elszorult, szeme könnyezni kezdett. Nagy megtiszteltetést érzett. Egész életében a jobbat kereste, de nem csupán azért, mert mindig azt érezte, hogy rosszból elég sok jutott neki. Inkább azért, mert ő egyszerűen ilyen volt. Már gyermekként jól látta, hogy az emberek nagyon sokfélék, és kitől, miben különbözik. Például nagyon furcsa volt eleinte, amikor elkezdett iskolába járni, hogy léteznek olyan gyerekek, akik nem érzik fontosnak a szemetes használatát. Neki mondani sem kellett soha, míg mások könnyedén eldobták, hiába szóltak rájuk. Később mindig rendkívül megrázta, ha ereje híján sehogy se sikerült háztartását az elvárásainak megfelelően rendben tartani. Persze maximalista lévén egyre magasabbra helyezte a mércét. Végül mindig elérkezett a lehetőségei végső határaira. Amíg a vágyait nem tanulta korlátozni, sokszor esett túlzásokba. Ma már koránt sincs így. Hajlandó korlátaira tekinteni, és azok figyelembevételével megtervezni az új feladat megoldását. Így már sokkal több örömöt okoz számára a munka. A tervezés, a megvalósítás és az eredmény szemlélése egyaránt. Ezzel a tudással érkezett ide, hogy rendbe tegye a "mami" sírját. Rögtön bejött a sírhoz, hogy megnézze, milyen és mire lesz szüksége. Bár minden szerszám ott lapult a táskájában, ültetnivalót nem hozott. Korábban előfordult, hogy mindenfélét összevásárolt mielőtt bejött volna, de már megelőzte más rokon vagy barát és az övét sehogyan sem lehetett a parányi urnakripta köré zsúfolni. Vagy csupán túl sok mindent hozott, ezért nem fért el minden. Most látta, hogy elsőnek érkezett. A virágvázát lekötve találta, rajta a kifakult koszorúval, amit téli díszül hagyott itt férjével az utolsó látogatás alkalmával. A falevelek csodás rendezettségben borították a talajt mindenfelé. A természeti erők, mint a szél, mindig lenyűgözték azzal, ahogyan "rendet csináltak". Meglepetten tapasztalta fiatal éveiben, hogy ezt a véleményét is csak kevesen osztják. Néhány növény komoly kinövésekkel torzította el a részben helyszűke, részben esztétikai megfontolásból kialakított tavalyi formáját. - Ezt is meg kell igazítani. - gondolta jókedvűen. Örült ennek az új feladatnak. - Ez menni fog. - Nyugodtan, csendben neki látott. Először a bomlófélben lévő leveleket takarította el. Kis kézi lombseprűjével összehúzta, majd zacskóba gyűrte a nagyját és elindult, hogy kiszórja a távolabb álló szeméttárolóba. Magával hozta kis locsoló kannáját, hogy a tároló mellett álló vízcsapról megtöltse. Egy idős asszony is ezzel próbálkozott már, de valahogy sehogy sem akart sikerülni neki. Ez messziről jól látszott. Ahogy közeledett, a néni észrevette őt, de tovább próbálkozott. - Jó reggelt kívánok. Segíthetek? Szívesen teszem, ha tetszik gondolni. - szólt hozzá. - Az, bizony jól jönne, kedveském. - válaszolt mosolyogva az ezüsthajú matróna, majd hozzátette: - Nem volt ez mindig így. Mindent elvégeztem eddig. Csak ez a kéz, ez a fránya kéz, ez nem akarja, amit én, amióta az a szélütés elért. Lám, most egy vízcsap is kifog rajtam. Ha nem volnának olyan jó emberek, mint maga kedves, megnézhetném magam… - Köszönöm. - mondta végül, mert közben a fiatalabb már megtöltve nyújtotta át az ásványvizes palackját. - Szívesen teszem. Bármikor újból szükségem lehet nekem is erre. Tetszik tudni, nem túl régen tudok mozogni, járni. Tudom, mit jelent a legapróbb segítség is. - Hogy érti ezt, aranyoskám? Hisz maga még olyan fiatal. - képedt el a nénike. - Hosszú évek kemény erőfeszítésével sikeresen tönkretettem az egészségem. A mélypontján, ami körülbelül két éve volt, hat hétre teljesen mozgásképtelenné váltam. A szerveim alig-alig működtek, görcsök és más fájdalmas tünetek gyötörtek. Talán sorskérdés, de egyetlen orvost sem találtunk a férjemmel, aki segített volna rajtam. - Nem tudnak azok semmit. - legyintett száját biggyesztve amaz. - A "maminak” is, aki itt nyugszik, ez volt az utolsó mondata. Én mégis másként gondolom egy kicsit. Szerintem sokat tudnak, de sok mindent még mindig nem. Meg aztán az orvos is csak ember. Elfárad, meg nem is mindegyik tud annyit, mint kellene. - Milyen szelíd teremtés maga... - Hiszem, hogy a békesség az egyetlen szekér, ami biztonsággal elvisz bennünket a végső célunkig ezen a rögös, hosszú úton. A sok baj pedig, ami ér minket, csak megtanít értékelni az életünk békés időszakait, és tapasztalatokkal gazdagít. - Ez bizony így van. - mondta elgondolkodva a néni, miközben láthatóan mindketten készültek visszatérni a feladatukhoz. - Nagyon örülök, hogy találkoztunk. - Bizony, bizony… - motyogta még mindig révetegen az idős asszony. - Jó volt beszélgetni. - Kezét csókolom, minden jót kívánok. - köszönt el szívélyes mosollyal. Ahogy visszaért a sírhoz, különös érzés kerítette hatalmába. Még jobban élvezte a munkát. Serényen igazított metszőollójával a rakoncátlan mini tűztövisen, miközben ez jutott eszébe: - Ez a növény bizony nagyon jól illik a "mamihoz”. Makacsul erős, büszkén tartja, és nem hagyja magát. Jól megböki a rosszul közelítőket, de mégis dísze a környezetének. Természetét legyőzve próbál békésen megférni azokkal, akik szelíden közelednek. Minden részletében talált valami kiemelkedően szépet, bármire tekintett. Elégedettnek, boldognak érezte magát. Úgy elmerült a munkájában, hogy az idő múlásával együtt a munka nehézségét sem érzékelte, pedig ez a test koránt sem működött olyan kifogástalanul, mint az elvárható lett volna. Igen, igen, bármilyen soká lesz még negyven éves. A növényeket megvásárolta, már majdnem mind beültette, és gyönyörködve ellenőrizte az összkép alakulását, amikor észrevette, hogy szerfelett mosolyog. Furcsa volt, mert csak úgy, ritkán fordult elő, akkor is főként a meditációk alatt, vagy az esti ima alkalmával. Míg egyszer csak… - …hiszen mindig is szerettem… ezt tudnod kell… mindig is szeretni fogom… - zúgtak fejében hangosan… rendkívül hangosan a gondolatok, melyre felrévedt. - Mi ez? - kérdezte magától gondolatban miközben ijedten körbe nézett, hogy hallja-e még rajta kívül valaki, mert úgy érezte, talán hangosan is kimondta azokat a gondolatokat. Pedig ha így van, furcsán néznek majd rá, akik hallották. És vajon mióta mondogatja?… Megnyugodva tapasztalta, hogy mindenki csendesen dolgozgat körülötte. Senki sem nézi. - De akkor mi az, amit hallottam? - mire tisztán megismétlődtek az imént elhangzottak ott belül a fejében, de most csak emlékként, s ebből egyértelműen rájött, hogy ezt korábban ő mondta valakinek. - Kinek mondtam és miért… és kiről bizonygattam ezt ilyen hevesen? - töprengett. Volt már tapasztalata. Kétségei sem voltak, hogy amit hall, az nagyon is valóságos, de tudta, ezt sokan nem értik. Minimum a misztifikáció fátylával takarják le az ilyen, hozzájuk eljutó információkat - nem hisznek a "fülüknek", vagy nevetnek az egészen, mert elképzelni sem merik, hogy ilyesmi létezik, ha másoktól hallanak róla. Ő nem. Túl sok segítséget kapott már ahhoz, hogy megrémüljön és visszameneküljön abba a tudatállapotba, ahol ez a beszélgetőtárs nem éri utol. Tudja, hogy sokat köszönhet ezeknek a találkozásoknak. Már régóta kíváncsian várja a következőt. Néha úgy tűnik, mintha még befolyásolni, hívni is képes volna őket. Nem tudja, hogyan teszi, de képes rá. Bár most… úgy gondolja, mindettől függetlenül szólították meg. - Jó. Akkor, tudnom kell, kit is kell szeretnem. - szögezte le gondolatban határozottan, már majdnem pimaszul. - Szeresd a fiamat… szeresd a fiamat… szeresd a fiamat… - zengett áthatóan fejében a különös megszólítás… és… tudta… biztosan tudta, hogy ő erre válaszolt már többször, de mindaddig ismétlődött ugyanaz a párbeszéd odaát, míg ideát is tudatossá válhatott. Meg kell tudnia másoknak is?… Hát, igen! Ez az. Nem csak neki szól, de még kinek és miért? Még nem tudhatta, hogy rövid időn belül milyen csodás feladatot kap. - Ki vagy? - kérdezte gyakorlottan. - Mária? … Én Jézust valóban mindig szerettem… sose szűnő buzgalommal… - válaszolta meg a tőle teljesen természetes hirtelenséggel, és majd csak ezután hallgatott egy keveset, hogy megérezhesse a belső csendben az "igen" és a "nem" közötti különbséget. Ezt már nagyon régen tisztán "hallja". Most is, de meglepetésére nem csupán ezt az egyszerű "nem" választ kapta. - Szeresd a fiamat… szeresd a fiamat… szeresd a fiamat… - zengett ismét fejében a kérés, de most már senkivel össze nem téveszthető, jól ismert emberi hangon. Szeme fátyolos lett. A meghatottság az álmaiból jól ismert fokra hágott, amiről eddig azt gondolta, hogy csak ott élheti át. Annyira boldog volt, hogy már egyáltalán nem törődött avval, ki hallja, ki nem. Bár valójában nem is volt tisztában avval, hogy a teste mit produkál eközben. Így azt se, hogy odahajolt és végig simított a kőtábla betűin. - Ó, mami!… Hát te vagy az?… Hát, hogy is gondolhatsz olyat, hogy valaha másként érzek majd a fiad iránt. Nagyon-nagyon szeretem, amióta csak ismerem. Mi okom lenne, hogy… Ó, ez teljességgel képtelenség. Sosem fogom elhagyni. Sosem bántanám meg… Nem csalódhat soha bennem… Amíg élek, segíteni fogom én is őt. Ámen. Ő az én mentőangyalom… az igaz társam… - zajlottak gondolatai és hamarosan ismét csak a temető tavaszi színeit, fényeit érzékelte. Feje zsongott. - Micsoda tavasz! Micsoda finom süti illat! - gondolta, ahogy szétnézett maga körül. Minden szokatlanul eleven és szépséges volt. Szeme a pici urnakripta vésett betűire tévedt: - Nahát, mami! Nem csak álmomban találkozhatok veled? - ujjongott a lelke még most sem szűnő örömében. Torka kissé elszorult, szeme könnyezni kezdett. Nagy megtiszteltetést érzett. Amikor lassan szűnő mámora végre engedte észlelni a fizikai létét, látta, hogy teljesen elkészült a munkájával. Ráadásul remekül sikerült. Már nem sokat tűnődött, mert valahogy minden olyan magától értetődő lett. Könnyű lett a mozgás, minden porcikáját frissnek érezte miközben hazaindult. Ám azt még nem tudta, hogy a csodás feladat ideje, melyet rövid időn belül kap, milyen megrázó eseményeken keresztül érkezik majd el. (A cikket beküldte: Lhara)
|