|
Kategória: Szerelem A nagy kérdésMinden úgy kezdődött, hogy jelentkeztem egy írói pályázatra... Gondoltam egy merészet és a szerelmemről és a gyerekeiről írtam... Az írásomban feltettem a nagy kérdést, amit az életben nem mertem... Azután szívdobogva vártam...- Bárcsak az én gyermekeim volnátok! - gondolom magamban, nagyot sóhajtva, miközben kihúzom a tepsit a sütőből. Vanília, citrom, sülő szilva illata száll, és boldog várakozás tölti be a konyhát. Ahogy rutinosan megfordítom a tésztával teli tepsit, és visszacsukom a sütő ajtaját, felmerül bennem a tegnapi jelenet... *** - Milyen találkozód volt a falunkban? - kérdezte újra a kíváncsi asszony rám bámulva a buszmegállóban. - Randim volt - vallottam be végül. - Idevalósi a fiú? - Nem, csak itt találkoztunk. Ez volt az első. - És milyen, legényember? - Igen, az. - Csak független emberrel szabad ismerkedni. Soha ne kezdj olyannal, akinek gyerekei is vannak! Rámegy a kapcsolat - mondja, és erre összeszorul a szívem. Talán rám van írva, hogy kit szeretek? Közben megcsörrent a mobil a zsebemben, ahogy előveszem látom, hogy az új fiúm keres, még nincs húsz perce, hogy elment. - Szia! - szólok bele. - Szia Kedves! Hogy vagy? - Mondd neki, hogy szereted! - szól oda jó hangosan az asszony, hogy a férfi is hallja, én meg csak nevetve tiltakozok, hogy szó sem lehet ilyesmiről... A buszon egymás mellé ültünk az asszonnyal. Továbbra is érdeklődve nézett rám. - Rendes a legény? Mert tudod, ami az ágyban van, az csak egy dolog - mondja, bennem meg elakad a szó a nyíltságától. - Igen, nagyon rendes. Figyelmes, törődő, aranyos, minden, amiről egy nő csak álmodhat, csakhogy... én egy egyedülálló, háromgyerekes férfit szeretek igazából - árulom el az idegen nőnek, mire sajnálkozva tekint rám. - A lánya tavaly télen azt mondta a barátnőjének, hogy az anyja vagyok. - És miért nem vagy vele? - Mert nem hív magával. - Hát mondd meg neki, hogy szeretnél vele menni és a gyerekeivel. És kérdezd meg, hogy elképzelhetőnek látja-e valamikor a jövőben ezt? Ha nem, akkor meg hagyd ott! Így csak ki fogsz készülni... *** - Apának olyan színű a szeme, mint a libafos - jegyzi meg Anna, tinikorának megfelelő szemtelenséggel, az első öt percben, amint megérkeznek a házamba. - Hát... - próbálom a vigyorgásomat visszafojtva elvenni a sértés élét, miközben vizsgálódva Andor szemébe nézek - múltkor valóban szürke pettyekkel volt tarkítva az amúgy zöld szeme, nem barnával, mint most. Úgy jobban tetszett, de ez még mindig jobb, mint a sárga. - Sárga? - lepődik meg Andor. - Igen, amikor Encsi hisztizett a buszmegállóban, és mind nagyon fáradtak voltatok - közben lopva a kilencéves kislányra nézek, és ő viszonozza mosolygós tekintetemet. - Talán akkor sárgul be a szemed, amikor nagyon fáradt vagy. Olyan lesz, mint egy oroszláné. - Tényleg? - lepődik meg rajta egy pillanatra. Még senkit sem ismertem azelőtt, akinek ilyen sűrűn változott volna a szemszíne. A zöldszemű férfi, aki néha aranysárgára vált. Van benne valami, ami rabul ejt, valami boszorkányos... - Anna mostanában olyan szemtelen, a legrosszabb korban van - panaszkodik Andor, mikor kettesben maradunk. - Engem nem zavar, korban közelebb vagyok hozzá, mint hozzád - célzok pimaszul a köztünk lévő húsz év korkülönbségre. - Arra gondolsz, hogy öreg vagyok? - vonja fel elképedve fekete szemöldökét. - Pontosan arra! - nevetek rá és átkarolom a nyakát, hogy megcsókoljam. A következő pillanatban belép Encsike a konyhaajtón, mi szétrebbenünk, Andor zavartan igazgatja a haját. - Menjetek fel az emeletre, ott van a gyerekszoba, és pakoljatok le - mondom a gyerekeknek, és indulnak is. Encsi jön vissza szinte azonnal: - Apa! Pont olyan a padlásszoba, mint amilyet mi is akartunk! Tiszta fa az egész! - lelkendezik. - Én is ilyet szeretnék. Bárcsak itt laknátok velem - gondolom örömteli szívvel, hogy ilyen jól érzik nálam magukat. - Cipőben mentek fel, nem baj? - kérdezi Andor. - Tényleg, hol hagyjuk a cipőket? - kérdezi a fia is, aki már magasabb az apjánál. - Hagyjátok csak fent, az ajtó előtt. A meleg lábszag ugyanis felfelé száll - viccelődök velük, mire Annát elkapja a nevetés. Encsinek tavaly óta ígértem, hogy teszek félre kukoricacsuhét, hogy bábokat készíthessen. Egy szatyrot nyomok a kezébe, és magammal hívom, hogy a száraz helyen óvott kukoricaszárról együtt leszedjük a csuhékat. - Amikor tavaly decemberben kerestem neked ilyet, már penészes volt, azért nem küldtem postán, ahogy ígértem. Mondta apa? - kérdezem, miközben tépem a szárról a leveleket. - Igen. - Nem felejtettelek el - mondom neki, ezzel biztosítva, hogy fontos nekem, és meghatódottan látom boldog mosolyát és ragyogó, kék szemét. - Egyszer mi is vetettünk pattogatott kukoricát, de nem lett belőle semmi - meséli a kislány. A konyhába visszaérve egy tál langyos vizet hozok, amibe Encsike beáztatja a szebb kukoricaleveleket. Addig cérnát, gesztenyéket és ollót készítek ki a kézművességhez, mindent, ami egy valamirevaló anyajelölt varázsládikájában megtalálható kell legyen. - Mi lesz belőle? - érdeklődöm. - Karácsonyi ajándék - válaszolja, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. A természet kincseiből készített egyszerű, saját ajándékoknak van a legnagyobb értéke. Együtt látunk neki a játékos feladatnak, Betlehem készül a szent családdal. Kínzó lassúsággal jött el az este, a fejemben ott motoszkál a kérdés, amit fel kell tennem Andornak, de húzom az időt. Félek a visszautasítástól. - Tudod mit szeretnék karácsonyra igazából? - fogok bele. - Mit? - Téged és a gyerekeidet. - És azonkívül? - néz rám gyengéden. - Azonkívül az év minden egyes napjára szeretnélek titeket - vágom rá zakatoló szívvel. - Azt hiszem megoldható... Tél volt. Kiszakadt a felhők dunnája. Beteljesült az álmom... *** Megnyertem a pályázatot... Nagy volt az öröm... Előre mondtad, hogy nyerni fogok. Ám még mindig nem kaptam választ a kérdésemre, hogy lehet-e közös jövőnk, vagy csak a szeretődnek akarsz-e továbbra is... *** A reluxa ferdén feszül a középső ablakban, a két szélsőben leeresztve pihen. Sarokban bontási törmelék vár összesöpörve a további sorsára. Még meleg a radiátor az átépítés alatt álló folyosón. Állok az ablakban, és a kinti fagyos szélben siető embereket nézem, akik próbálnak elbújni vastag kabátjukban. Megkeresem a számod a telefonkönyvben, és megnyomom a zöld gombot... Kicseng a telefonod... egy... kettő... három... Számolom a csengéseket, mert ötödik után bekapcsol a hangpostád. Veszettül dobog a szívem... négy... talán el kellett menned valahová, máris keresem a mentségeket, hogy miért nem vagy a megbeszélt időben telefonközelben... - Szia Kicsim! - hallom meg végre a hangod az ötödik csörgés előtt, amitől máris a levegőbe emelkedem. - Szia Andorom! - mosolygok a telefonba. - Mi van veled? Jól vagy? - Igen... igen... - most már, hogy hallom, hogy mennyi gyengédség van a hangodban - teszem hozzá magamban. - És mit csinálsz mostanában? - érdeklődsz. - Elvagyok... kalózcsapatot gyűjtök, flörtölök... - Flörtölsz??? - Igen, mert nagyon felhúztál. Tudom, hogy nem direkt, és szerintem észre se vetted. De nagyon megharagudtam, és mérgemben - vallom be kicsit szégyenkezve - összetörtem egy szívet is. - De mivel húztalak fel? - Azzal, hogy besokalltál, és szólhattál volna, hogy elúszol a tennivalókban, és nem lesz rám időd. - Én szóltam... - mondod halkan. - Jó, de akkor nem fogtam fel, ne haragudj! - békélek meg egy pillanat alatt. - Mondd Kicsim, sokat elcsábítottál már? - Ó... csak egy párat... egyikkel randiztam is - vallom be. - Tényleg? - lepődsz meg. - Igen, de már ki is dobtam. Nem hasonlított hozzád eléggé... - Jaj, ne hozzám mérd! - Nem csak az volt a baj... - fogok bele - a nap minden szabad percében velem volt... mivel, hogy foglalkozott velem. De nem volt időm másokkal beszélgetni, se írni... - Hm... - És itt volt a karácsonyi pályázat határideje is, és nem mentem semmire se vele. Pedig mindig mondtam neki, hogy be kell fejeznem. Csakhogy ő annyira akart törődni velem, hogy nem vette észre, hogy megfojt... Aztán tizennegyedikén találkoztunk. - Igen? - Igen, és tizenötödike volt a pályázat határideje. Nem is fejezem be, ha a barátnőm nem nyüstöl. De akkor nagyon rád koncentráltam, és megírtam. Azután elküldtem neked levélben. - Mondtam, hogy nyerni fogsz! - emlékeztetsz. - Ezen szerintem csak én lepődtem meg - nyugtázom magamban. - A lényeg, hogy annyira rád hangolódtam, hogy minden végigfutott bennem, mintha az életem pergett volna le. Láttam, hogy nem lesz jó vele, mert csak bűntudatom lenne, és másnap könyörtelenül összetörtem a szívét. - Hogy te milyen szívtelen vagy! - viccelsz velem. - Veled nincs bűntudatom, mert... - keresem a megfelelő kifejezést, amit mondhatnék, ahelyett, hogy szeretlek, mert tudom, hogy nem szereted kimondani azt a bizonyos szót, közben, fel-alá járok a zöld-fehér mintás járólapokon. Türelmesen vársz, hogy mit fogok ebből kihozni. - Szóval veled nincs bűntudatom, mert érzelmileg nagyon közel állunk egymáshoz - nyögöm ki végül kínkeservesen. - De ha már itt tartunk... fel kell neked tennem egy kényes kérdést. - És mi lenne az? - Tudod, amit a pályázatban írtam, az asszonyról, akivel beszélgettem az is igaz, nem csak a többi része, amikor együtt voltunk... Az a kérdés... azt kell megkérdeznem... hogy elképzelhetőnek látod-e, hogy együtt legyünk családként a jövőben mi ketten, vagy öten, vagy akárhányan? Tudom, hogy most minden a nyakadba zúdult, - hadarok tovább - és tudom, hogy nem akarsz belerángatni a gondjaidba, mert egyedül könnyebben megoldod, és nem is most gondoltam, de a jövőben... el tudod képzelni, hogy együtt legyünk mi? Akármikor a jövőben, akár öt év múlva, vagy bármikor? - Hát akkor már biztos. Nagyon remélem, Kicsim. - Akkor jó - könnyebbülök meg végre - tudod a bizonytalanra nem tudok építeni. - Arra nem. - Jó, akkor az elkövetkező öt évben kitombolom magam, majd addig flörtölök mással. - Hááát... na jó egy kicsit... egy kicsit flörtölhetsz... - mondod, mintha a fogadat húznák, és én elégedettem vigyorgok a hallatán. - Tudod Andorom... összebarátkoztam egy korombeli sráccal és azt mondta, hogy bevonzom a férfiakat a személyiségemmel, és simán az ujjam köré csavarom őket. - Nem csodálom... - Csak téged nem tudlak az ujjam köré csavarni. - Még ennél is jobban... Boldog mosollyal csukom össze, és csúsztatom a zsebembe a mobilom. Az átépítés alatt álló meleg folyosóról kifelé haladva, hangosan kopog a csizmám a szürke járólapokon. A porta előtt álló emberek megfordulnak, és rám néznek. Mielőtt bolondnak néznek, a másik oldalra fordítom a fejem, hogy ne lássák felszabadult és boldog mosolyom, ami neked szól. Szeretlek... "Még ennél is jobban..." (A cikket beküldte: Donna Juanna)
|