|
Kategória: Testünk, lelkünk dolgai Csak egy tánc...Jócskán esett, amikor elindultam. A járdán nyálkás csuszadék, ködbe veszett a templomtorony, a szembejövők arcán ugyanaz a „nemszeretem” játszott, mint az enyémen. Pedig szeretem az esőt… Ilyenkor jó a bőr, kabátban, nadrágban, motoroscsizmában. Nem kúszik az ujja alá alattomosan a hideg, nem ragad nedvesen tapadósra combomon a szára, nem ázik át, amikor nagyot lépek a tócsa közepébe… mert mindig belelépek, nem kerülöm ki egyiket sem.Már akkor bizsergetett a dallam, amikor a sorba beálltam, majd kezemben a zsemlés szatyorkával lecövekeltem előttük. Villant a szeme, megismert ő is, és hirtelen átváltott a kedvencemre a dalban. Lassan kezdte, dobok, sípok… a hangok összefolytak az esőcseppekkel… ... hoáááhééééjáá... omáhéééjjjáááhééé… hojjjáááhéééé…héjjjááááhéééjéé… Először talpam indult el, pöccentette a taktust, éreztem, ahogy felkúszott a derekamhoz, szétáradt a mellkasomban, ringatózni kezdett a vállam… és dúdolni kezdtem én is… majd egyre gyorsabb és gyorsabb lett minden… Már nem tudom, mikor kezdődött, mikor tettem le a szatyrom, a táskám, csosszant a lábam, indult a tánc. Nem érdekelt, ki néz, s ki lát… lüktettem… minden mozdulatnál egyre könnyebb és könnyebb lettem… legurultak a sziklák, kavicsokká, majd homokszemekké váltak, pörögtem, forogtam, és énekeltem, egyre hangosabban… Nem tudom, mikor csatlakozott hozzám, de ott járta velem ő is… Furcsa pár lehettünk, mi, ott, ketten… a Nagyfőnök, és én… egy indián, és egy rocker... a sétálóutca elején… a macskaköveken… a saját világunkban, amiből kirekesztettünk mindent és mindenkit. Mintha szárnyaim nőttek volna… kiszakadtam a percből, minden porcikám megtelt azzal a furcsa lüktetéssel…kitágult a tér… és sírtam… sírtam, ahogy már régen kellett volna, azzal a megkönnyebbült zokogással, ami eddig nem akart felszakadni, csak nyomott, tépett, kínzott… A dúdolásból sírásba hajló ének lett, majd jajkiáltás, fel az égbe… hajamból kiestek a csatok, ázottan tapadt arcomra, nyakamba befolyt az eső, lecsurgott mellem közé, de mi csak táncoltunk magunkért, másokért, mindenkiért… Talán tíz perc lehetett, időérzékem elvesztettem, s nem is érdekelt, mennyi idő alatt raktam le a terheket, tisztultam meg őrült táncunk alatt, az extázis mély forgatagában… de könnyebb lettem… majd hirtelen csend lett… a lendület még vitt tovább, majd hirtelen megálltam… Nagyfőnök rám kacsintott… Amíg papírzsebkendőt kerestem, hogy letöröljem arcom, valaki megbökte a vállam… Ő volt, csodálkozó, hatalmasra kerekedett szemmel, és felmutatott… az eső ugyanúgy esett, de kisütött a nap, szétárasztva mindenhová sugarát… rám, rá, mindenkire… … soha nem tudom meg, miként történt… mikor teremtettem meg a csodát… ott, míg táncoltam a pocsolyákba csapva lábammal, megszállottan keringve, zokogva… de a körülöttünk állók mind engem néztek… engem, aki feltáncolta a szivárványt az égre… Lyrian © http://www.youtube.com/watch?v=Une_itj_jns (A cikket beküldte: Lyrian)
|