|
Kategória: Testünk, lelkünk dolgai Emlékképek"A PINCE"A Bercsényi utca, mint előzőekben is említettem már életem sarkalatos pontja volt. Már csak azért is, mert gyermekkorom - mi általában meghatározó minden ember életében - itt zajlott. Jóval, rosszal, vegyesen. Természetesen a rossz már csak akkor ülepedik le, ha már elég ésszel rendelkezünk és éljük, saját életünket. Gyermekként azonban sok olyan dolog történik Velünk, mi misztikus, megfogalmazhatatlan, olyan mesébe illő volt! Miután Nagymamám, már idős volt, és lábai sem a jó kategóriába tartoztak, így Apám dolga volt a kályhák "etetése". Ez abból állt, hogy esténként lejárt a pincébe, hol a fát tartottuk, és.... Tehát leindultunk. Hatalmas fáskosárral, mely akkor még üresen kérte tartalmát.. Apámmal mindig céltudatosan lementünk a pincébe, nem úgy, mint én, ki a kanyar lépcsőjénél megálltam, felnéztem az ott világító lépcsőházi lámpára, és annak fényében vizsgáltam a falat. Igen, vizsgáltam, hisz azt különleges technikával rücskösre festették. Nem értettem sokáig, miért is ilyen rücskös. Sőt szórakozásképpen, néha, a kiálló festékgömböket, megpróbáltam körömmel lepattintani. Éljenek önálló életet, és persze az is foglalkoztatott, mi lehet alatta. Most már tudom, nem volt semmi csak az egyenes mészfal. Igen-igen, érdekes világ volt ez egy 8 éves gyerek számára. Tehát lementünk a pincébe. Mely a lépcsősor végeztével, egy éles kanyarral, már cirkalmak, fakapaszkodók nélküli, natúr lépcső volt. Ahogy leértünk szembesültem a nagy vasajtóval, melynek fura kilincse éktelenkedett rajta. Vastag öntött vas, acélszerkezet volt az ajtó, melyen furcsa, felfelé nyíló nagy "kilincs" foglalta el helyén, nem adva át magát semmilyen "akármilyen" külső behatolónak. Itt kellett nekünk a pincébe bejutni, ezen a vasajtón keresztül. Ahogy beértünk egy előtérszerű helyhez értünk, mely egyik oldalról a földszinti lakóé volt, másik oldalról, meg a mienk. Ide bejutva, volt ám az igazi "elvarázsolt kastély". Hisz a fal mellett sorakoztak a farakások, melyből pár fa, mindig a kosárba került. Középen farönk állt, min mindig fát aprítottunk apró gyufaszálakká. Az volt a gyújtós. Szakszerűen készítettük el, természetesen, már amit én ebből készítettem. Általában én ott lent egy sötét, valóságtól elszakadó világot véltem felfedezni. Hisz a lámpa, ami középen egy dróton lógott, világította be a pincét. Ebből adódóan természetesen különböző árnyak, és mozgó szellemek keltek életre, ahogy fényt kaptak. A pókhálók is életre keltek, hisz érezték, ember van a közelben Mindig a hideg futkosott a hátamon, és szinte kiszaladtam volna, mégis valami magával húzott, s maradtam. Tetszett ez a kísértet odú. Nem volt nagy. A fal mindenhol mállott már. Viszont kopottságával ellentétben, rend uralkodott. Itt hasogatta Apám a fákat, és gyűjtötte a kosárba, egyiket a másik után, majd a gyújtós következett. Addig én - bár, úgy csináltam, mintha segítenék -, már rég „kint jártam” a pékség udvarán. Innen lehetett kilátni rá. Igen, egy széltében elnyúlt, hosszúkás ablak, némi fényt engedett volna be, ha ez nem mindig este lett volna, mikor már kint is sötét volt. Hisz tél, korán sötétedik, akkor kell fűteni. Az udvar hátuljában azonban volt egy iroda, mi állandó fénnyel rendelkezett, és némi támpontot adott, hogy hol is vagyunk. Így láttam, ahogy a pékek, éjjel-nappal jönnek-mennek. Liszteszsákok az udvaron. "Fehéremberek", hisz lisztes volt a fejük búbjától a lábujjuk hegyéig minden, mint kísértetek szintén ott vonultak át. Itt ezen az apró ablakon jött be friss levegő is, hisz különben a levegő, hideg és dohos volt. Mint a pincékben általában. Szerettem itt időzni... De ki tudta ezt? Talán a mindentudó Nagyim. Aztán, persze, mire megpakoltuk a fáskosarat, ami nem tartott hosszú ideig, már repültünk is felfelé, az emeletre, magasabb, s nem utolsó sorban a melegebb szintre. Viszont azt nem tudta senki, hogy én napközben is sokszor jártam ide le, nézni az udvaron dolgozó pékeket. Jövés-menés, sötét, misztikus környezet, pókok, svábbogarak. Mégis hogy szerettem. Ott egyedül lehettem minden pozitív, vagy negatív gondolataimmal együtt. Már nagy voltam, mire megtudtam, hogy ez a hatalmas, furcsa zárral bíró szerkezetű ajtó mögötti tér volt a légópince, háború, és bombázások idején. Idemenekültek, kik a házban annak előtte laktak, és falhoz lapulva, rettegve várták a csendet, mely a támadások végét jelezte. Talán össze is kapaszkodtak félelmükben? Hát igen, ez volt a ház másik olyan zuga, hol sokat tartózkodtam, nagy-nagy szeretettel. És volt ez szinte bensőségesebb otthonom, mint a fenti emelet.... De hisz miért? Ott sem bántott senki, s tulajdonképpen szerettek is. Talán. A maguk módján. Persze a Nagyi szeretete soha nem volt pótolható. Emlékszem, mikor néha, fájó, göcsörtös lábával lejött, megnézte, nincs-e valami bajom? Azt is hangtalanul. Hisz Őt érdekelte. Nem akart megzavarni, csak tudni, velem minden rendben van-e. Rendben volt. Aztán megnyugodva, hogy én csak egy farönkön gubbasztok, ment vissza, hisz biztonságban voltam. A saját gondolataim biztonságában. Így visszagondolva milyen különleges. (A cikket beküldte: beatrix57)
|