|
Kategória: Testünk, lelkünk dolgai Gyermekem, a hősömGyermekem 4 és 7 éves kora között öt, számára fontos embert veszített el, mégis hihetetlen tartással viseli az élet által rá kimért pofonokat. Néha bűntudatom van, hogy magamat mertem sajnálni, miközben Ő gyerekként élte át mindazt, amit én felnőttként, és bár mindig mellette voltam/vagyok, nem látom át a fájdalmát. Mennyit is ért meg gyerekként a halálból. De valószínűleg többet, mint azt sokan gondolnák.Éltük a "boldog, hol kevésbé az szindrómás" fiatal házasok életét. Cseperedett drágaságunk, és hangos szó egyszer se érte a fülét. Veszekedést még hírből se ismert. Mondhatnám, vattacukorban neveltük. Férjem dolgozott értünk. Ha problémánk volt egymással, azt akkor beszéltük meg, ha a gyerek aludt. Aztán jött a krach. Egyik júniusi (2006.06.06.) délután megjelent édesanyám, hogy egy szem drága nagyim elhunyt. Igazából lehetett számolni vele, mert 85 éves volt, de mégis egy szem. Nagyon fájt. Kisfiam egyetlen dédimamája. Ekkor volt Ő majdnem 4 éves. Ugyanezen év október 17. napsütéses délutánján csörgött a telefonom. Egy kedves rendőr barátunk hívott, hogy nem e tudnám megadni neki az anyósom telefonszámát. Kissé meglepődtem, de nem akart választ adni rá, miért van rá szüksége. Addig-addig nyaggattam, amíg kinyögte, hogy baleset történt a férjemmel. Visszakérdeztem, hogy melyik kórházba szállították, erre ő hallgatott. Majd közölte, hogy a helyszínen életét vesztette. Letettem a telefont. Ránéztem a fiamra és nem értettem, hogy most mi van? Ilyen csak a tévé híradó című műsorában fordul elő. Velünk nem. A fiammal nem!!! Fél évre rá meghalt a fiam apai dédipapája. Így már nem maradt dédi. Két hónapra rá édesapám gyomorvérzését félrediagnosztizálták, minek következtében Ő is életét vesztette. Egy évre rá apósom meghalt szívrohamban. Sokáig sajnáltam magam, persze csak magamban, kifelé ebből mit sem mutatva, míg nem rájöttem, hogy az én fiam szenvedett a legtöbbet. Ő az, aki gyermekként elvesztette mindkét dédijét, a két papáját és az édesapját is, pedig még a hetedik életévét sem töltötte be. Sokszor nézegettem a rajzait, hisz egy gyermek belső világa tükröződik az általa készített képeken. A sok színes képet felváltották a feketék, kékek, néha pirosak, de nem színesek. Az ablaktalan, ajtó nélküli házak, a felhők az égen. Aztán már nem is rajzolt. Nem beszélt a fájdalmáról. Nem nyaggattam vele. Néha megkérdeztem, szeretne-e beszélni Róluk. De szinte mindig nemleges választ kaptam. Nagyon jó a kapcsolatom vele. Időközben lett új párkapcsolatom, született egy lányom, aki a családomból már "csak" édesanyámat és a bátyámat ismerheti. Ez nekem fáj, Neki nem. Szeretik egymást a tesójával, ami nagyon jó dolog. Összetartozásra nevelem őket, hisz nem tudhatom mit ád még a sors nekik. Meddig lehetnek egymás életének részei. És én azt mondom, az én fiam egy hős, bárki bármit mond, ő az én szememben a világ legerősebb pici emberkéje És újra rajzol, színeset, szépet, nekem a legdrágábbat…, de tudom, hogy belül fáj a pici szíve amikor a lányom apának szólítja az új páromat Köszönöm, hogy elolvastad. (A cikket beküldte: dnemetz)
|