|
Magányos karácsonyMíg gyermekem a betlehemi darabot próbálta Olaszfaluban a templomban, addig én Jézus arcát néztem a kereszten, és oly mélyen érintette lelkemet. Majd kiérve Csomay Tündének megemlíttettem, hogy nem értem azt a tényt, mi elszomorító, hogy lehet egy embert eldobni, és megtagadni. Hazafele elgondolkodtam azon, amit éreztem a közelében, és úgy gondoltam megírok egy kitalált történetet bízva abban, hogy lesz olyan ember, ki meglátogatja szüleit, akit vagy akiket régen láttak, hiszem és vallom, hogy a szeretethez nem kell Ünnepnek lenni. Ennyi minden nagyszülőnek, vagy édes szülőnek jár, bármilyenek is legyenek. Ha más nem, tiszteletből látogassa meg e napon, karácsony a szeretet ünnepe, ez a nap a megbocsátás napja. Sajnos az én drága nagyanyámat elszólította az Úr és még őt sem tudtam elengedni. Máig megkönnyezem, ha valahol beszélnem kell róla, így elmondhatom, hogy még mindig erős a kötelékünk. A másik nagyszerű ember, kinek életemet köszönhetem, szívem nagy bánatára huszonhat éve súlyos beteg. Lakáshoz kötötten éli életét kemény, határozott, és szeretettel tele szívvel. Én meg minden nap attól félek, hogy elveszítem, sajnos ez bármikor megtörténhet, lehet, hogy ezért nem tudom megérteni e bonyolult világot, és embereket. Ez után jöhet a történet, mit már említettem.Egy kicsinyke faluban nődögélt, szegény, de boldog családban. Ha tehették, elővették az egyetlen cipőcskét, szép ruhát, felöltözött a család és elmentek a templomba, Istentiszteletre. Majd hazafele úgy repültek a kérdések, a szülők alig győzték a válaszokat. Telt az idő, iskolás lett. És hamar telt el nyolc év, és azzal állt elő, hogy továbbtanulna, ha engednék a szülők, tudja, hogy nagyon nehéz lesz teljesíteniük, mivel szegények. És kiment miután megölelte koros szüleit az ajtónál visszafordulva így szólt, bárhogy is döntenek, én akkor is tisztelem és szeretem magukat, és kiment az állatokhoz, itt érezte jól magát a jászolnál. Másnap nagy töprengésre kelt fel a nap, de beleegyeztek. Összeszedték a pénzt és elmentek beíratni a nagyvárosba. Megcsókolta édesanyját, és átölelte édesapját, megköszönve nékünk a sok jót. Elszaladt az idő és egyszer csak egy fiúval jelent meg. Férjhez megyek, bemutatom a kedvesem. Nagy döbbenet és forró könnyek gördültek le az arcukon, ám legyen szólt a szigorú apa, de először beszélgessünk. Jöjjön fiam, hisz nem ismerjük egymást, és bementek a tisztaszobába, addig anya és lánya megbeszélte a dolgokat, míg a lány kirohant az ajtón. Megjelentek a férfiak. Nem lesz itt még esküvő, anya korai, de hol van Kati? - Apja lesz itt, én azt mondom, pedig nagyon gyorsan. - Mi ütött beléd anya, miért mondasz ellent, hisz ilyent sohasem csináltál? - Tudod apja gyerek lesz, mondom én, az ilyen dolgot az asszonynépség megérzi. - Na, hol voltál, kérdi az apja a betévedt lánytól, ki hófehér? - Rosszul vagyok, émelyeg a gyomrom, és újra kifutott. - Na, majd mindjárt megtudjuk, milyen róka leselkedik a zsákból, és nagy léptekkel elment majd egy fél óra és az orvossal jött meg. Na, Kati menj szépen a dokival. Kis idő múlva megjelent és így szólt: Gratulálok József! - na, akkor mégis csak lesz esküvő, mégpedig nagyon hamar. Teltek a napok és majdnem mindent pénzzé tettek, hogy esküvőt tartsanak, de csak egy szolidat mivel az ékességét már elveszítette. Nem járt fehér ruha fátyollal, mind azoknak kik ártatlanok voltak. Esküvő után visszamentek a városba majd egy év múlva visszatértek a szülőkhöz, hogy az unokát megmutassák, siettek is vissza. Teltek az évek, a szülők egyre idősödtek. Már nem tudtak úgy dolgozni, ahogyan régen, egyszer József ágynak dőlt és másnapra az Úrhoz szállt a lelke. A mama egyedül maradt az állatkákkal, a lakással és minden gonddal. Feladott gyerekének egy táviratot, hogy apja elhalálozott, jöjjenek haza, két nap múlva temetés. A lány nehezen hazament egyedül és a temetés után kérte a jussát. Az anya nem is akart róla hallani és azt mondta gyerekének, én még élek, így nem jár még semmi, majd ha elmegyek apád után. Nagy veszekedésben a lány arcon vágta anyját, becsapta az ajtót és elrohant. Két hét múlva készülődött a karácsonyra, de gyerekei nem jöttek meg. Egyedül ült a fa alatt lábánál a kutyával, a fán a kenyér, a dió, és maga készített szaloncukorka lógott. A fa alatt maga készítette kesztyű az unokának, pulóver a vőnek, egy szép kötött sapka a lányának, miben sál és kesztyű is volt. De nem jöttek, a hó csak esett és egyre hidegebb lett, mikor ropogó hangot hallott kintről, kutyája felállt és az ajtóhoz ment, barátságosan ugatott, mégis megjöttek, állt fel a székről és nyitotta az ajtót. De nem, a betlehemesek kértek bebocsájtást, minek nagyon örült, előadták műsorukat, majd fizetségnek egy pohár teát és egy két forintot adott nékik, szolgálatukért. Megköszönve távoztak. Visszaült és várt, de senki nem jött. Elővette Bibliáját és felolvasott magának belőle és közben könnyét törölgette. Már éjfélre járt mikorra véget vetett a várakozásnak és bebujt a dunyha alá. Majd csaknem húsz év múlva zörgettek nála, kikiáltott: - Ki az és mit akar? - Én vagyok, édesanyám bemehetek? - Nyitva az ajtóm előtted. Bármi is történt. A lány belépve vette észre, hogy édesanyja az ágyban fekszik, odalépett, megcsókolta anyja kezét és sírva mondott el egy történetet. Édesanyja megsajnálta és így szólt, hát maradjál itthon, van hely, elférünk. A lánya lelkesen elfogadta. Újra eltelt jó pár év mikor a lány elkezdett mozgolódni, oly dolgokat csinált, hogy mindenkinek látható legyen, hogy anyja nem beszámítható, így bedugta az intézetbe és ő ottmaradt a házban. Hitte is, meg nem is a környezete a látottakat. Majd csak azt vették észre, más lakik a házban, amit eladott a leánya. Majd az intézetben egyszer meglátogatta. Fehér haja kontyba volt téve, szemmel láthatólag semmi betegség nem volt rajta látható. Bement az orvoshoz beszélni. Aki közölte, hogy a lelke beteg az édesanyjának, éppúgy, mint mikor behozták. Ezen ők sajnos nem tudnak segíteni így elviheti haza, a majdnem hetvenéves édesanyját. Jól van, holnap eljövök érte, visszament, megölelte, megcsókolta és így szólt: Holnap másként lesz, hazaviszem. - Te? - Ugyan leányom nem úgy ismerlek, de erősködött és elment. Másnap összekészített anyja várt és várt, de nem jött senki. Tudtam, hogy így lesz dörmögte magában mikor a rendőr megállt előtte, így szólt, mégis hazamegyek. Sajnos nem, nincs hová haza mennie, se háza se pénze, de még a gyerekét sem találtam. Sírni kezdett. Ne sírjon, átviszem egy szociális otthonba jó helye lesz, nem szólt, csak sírt. Átszállítása után ahol hasonló emberek voltak, kedvességet is kaptak az itt dolgozóktól. Naponta beszélgettek, ismerkedtek, és nézték az ajtót mikor kinek a valakije lép be, de azon az ajtón senki nem lépett be. Eljött az otthonba az első karácsony, de sehol senki se kereste. Visszavonult szobájába, elővette az évekkel ezelőtt elkészített dolgokat, amit gyerekeinek készített, mert csak ennyi marat neki, és a megsárgult képek, majd kopogtattak. Itt a vacsora és a plébános urunk is megjött! - Köszönöm, de egyedül szeretnék lenni. - Jól van, de ha úgy gondolja, bármikor csatlakozhat hozzánk. - Jó, köszönöm. Elmondta imáját, felállt majd ruhástól az ágyra feküdt, imára tett kézzel. Másnap reggel találták meg, könnycsepp pihent a szeme sarkában. Elment az Ura után, ki már negyven éve várt rá odafent a mennyben. Mindenki csak találgatta, hogy a szíve vagy a bánat okozta-e a halálát. A körülötte való dolgokat eltette az egyik nővér, és talán még máig is őrzi. Rá gondol, talán mikor Advent napján meggyújtja a gyertyát. E kitalált történet elolvasása után gondold végig, hogy mit hogy tettél életedben szüleid felé. Ha úgy gondolod, lépj hozzájuk és kérj bocsánatot, vagy köszönd meg áldozatos munkájukat. De ha már sajnos nincs veled, akkor hidd el, könnyebb lesz lelked, ha kimész a temetőbe, megfogod fejfáját, fejfájukat és beszélsz nekik. Ne törődjél semmivel. Én is ki szoktam menni és beszélgetek a nagyanyámmal. Ez oly jó dolog és utána oly könnyű mindent elviselni. Azzal jövök el a temetőből is, és otthon is anyácskám mellől is, hogy nagyon szeretlek és sietek haza. Vigyázz magadra! Ha olyan helyen járok, egy szál virágot mindig viszek neki vagy más csekélységet, hogy így is elmondjam, szeretem, tisztelem, és nagyra becsülöm. Mivel nem kell ahhoz ünnepnek lenni, hogy a szüleinket szeretetünkkel elhalmozzuk. Stern Ilona, Olaszfalu 2009. december 6. (A cikket beküldte: sajgosziv)
|