Megszállottság

A metrókocsi lassan teljesen kiürült, a reggeli munkába menők nagy része lemorzsolódott a központi megállókban. A nő a végállomás előtti megállóig ment. A fiú egyedül jött. Egyik kezében egy rozzant sporttáska volt, másikban egy spéci okostelefont szorongatott – bizarr párosítás.

Az egész figura furcsa volt: lábán csinos, márkás cipő, a krémszínű öltönynadrágja feszült a combján, mintha egy számmal kisebb lenne, különleges széles bordó nyakkendőt viselt, a zakó pedig úgy állt rajta, mintha benne felejtettek volna egy vállfát. Nem tudta volna nem észrevenni, még akkor se, ha nem szemben ül le vele. A telefont babrálta, mintha várt vagy keresett volna valamit, barna hullámos haja rakoncátlanul hullott a homlokába égkék szeme fölött. Ügyvéd. Pontosan így képzelte el az ügyvédeket. Persze nem sporttáskával, az sehogy se illett a képbe. A metró zökkenve állt meg a következő állomáson, a nő figyelte, ahogy egy idős néni nagy kosarakkal bearaszol az egyik üléshez. Amikor visszapillantott a fiúra, a telefonja már nem volt a kezében. Lehajolt, kicipzározta a rozzant sporttáskát, belekotort, kivett egy majdnem üres gyümölcsleves palackot és kiitta. Miközben a nedűt kortyolta, rápillantott és belemosolygott az üveg szájába. A nő megdermedt. Hirtelen nem tudta, hogy a mosoly, vagy maga a pillantás döbbentette meg ennyire; nagyon váratlanul érte. Félrenézett, torkából valami bizsergető forróság csurgott végig a gyomrán át a lábai felé. Átfutott rajta a gondolat, hogy akár vissza is mosolyoghatna, de gyorsan elvetette az ötletet. Ronda fogszabályzója volt, bőre néhol foltos volt a szétvakart pattanások hegeitől, a melle kicsi, a hasa meg nagy – ugyan, mit akarna egy ilyen nőtől bárki? A fiú kiitta az üveget, beledobta a táskába, ráhúzta a cipzárt és körbenézett. Kezeit lustán a lába közé dobta, szórakozottan nézelődött, várta, hogy a célállomáshoz érjen a jármű. Néha egy-egy kósza pillanatra átsiklott a tekintete a nő arcán, mintha csak véletlenül történt volna. Ő úgy érezte, még sosem látott ilyen helyes fiút. Már nem nézett félre. „Ugyan, kit érdekel, ha nem tetszem neki? – gondolta. – Nem akarok a felesége lenni...” – Egy forró éjszakát azért szívesen eltöltene vele. Egy hűvös, félhomályban úszó hotelszobát képzelt el, valahol egy ismeretlen helyen. Elképzelte, ahogy lassan lefejti róla a zakót, kilazítja a nyakkendőt, lassan kigombolja az inget, az ujjaival végigsimítva a fiú hűvös hófehér bőrét. Kezével gyengéden végigsiklana a fiú hasán, akinek a csiklandós érintéstől libabőrös lenne a karja. Ajka, ami nem rég az üdítős üveg száját érintette, most az ő ajkára tapadna és a csókja édes gyümölcsízű volna. Aztán kicsatolná az övet… – felocsúdott. Már az orra is fájt a visszatartott lélegzetétől, a szíve szaporán vert. A következő megállónál le kell szállnia; ettől úgy érezte magát, mintha élete legtökéletesebb pillanatából szakítanák ki. Minden porcikája tiltakozott ellene, hogy el kelljen válnia az ismeretlen fiútól. Agya fogaskerekei eszeveszett módon forogni kezdtek, teóriákat gyártott, hogyan kellene ezt megakadályozni. Ha most nem szállna le, utánamenne – biztos volt benne, hogy vonathoz megy –, ő is elutazna vele. „Véletlenül” épp ugyanoda menne, valamit csinálna ott, talán lenne alkalma megszólítani, kitalálhatna valamit, ami miatt igénybe vehetné a szolgáltatásait – hiszen nyilvánvaló, hogy ügyvéd –, de ha nem, akkor is legalább a közelében lehetne, nézhetné a kék szemeit a kölykös hullámos barna haját, néha elcsíphetne egy mosolyt és ki tudja… Megtehetné. Azt csinál amit akar, van nála elég pénz, két idegen nyelven is beszél... Bár a férjének és a gyerekeinek talán fájna egy ideig, ha hirtelen eltűnne. És ez a kölyök mennyi lehet, 25-30 éves? Hirtelen a maga 35 évével olyan öreg mamikának érezte magát, mint aki az előbb felcihelőzött a metróra. Fizikai fájdalmat érzett, úgy érezte, kilyukad a gyomra, összeroppan a szíve, szétszakad a torka. Miért kell mindig ezt csinálnia...? Miért kell mindig így végződnie...? Miért nem elég megálmodni, miért kell akarni megvalósítani is? Felállt, a fiú tekintete követte a mozdulatait, de ő nem nézett rá. A metró zökkenve megállt, kinyílt az ajtó, kilépett az üres peronra. Az ajtó bezárult mögötte, a metró zúgva elindult, rajta a fiúval. Az alagút elnyelte a metrót, ő pedig belebámult a fekete lyukba. Tudta, hogy soha többé nem fogja látni őt és a mérhetetlen üresség ismerős érzése beterítette, mint egy fekete felhő.

(A cikket beküldte: Basset)

Testvándorlás
Elmesélek egy történetet, Drága! Ment az utcán. Ment iskolába. Az általános iskolát már befejezte. Már a közepsuliba tartott. Szóval ment a suliba. Tavasz volt. Szemébe sütött a nap. Imádta ezt az időt. Még nem volt meleg, elkelt még a bőrkabát a testén. Imádta... »

Boldogságidő
Eljött végre. Jól van minden, amennyire csak jól lehet. Annyira vágytam rá… Szerencsés természettel születtem. Volt elég türelmem és kitartásom kivárni. Hittem benne, hogy egyszer minden jobbá lesz! …és továbbra sincs semmi, amit ne lehetne kissé jobbá tenni. Így van ez. »