|
Kategória: Testünk, lelkünk dolgai "Messzimama"Apai nagymamámat, akit Messzimamának hívtam, elég keveset láttam, mivel az ország másik végén éltünk, így csak ritkán utaztunk az Alföldre. Ahogy visszagondolok, az utazás egy „véget nem érő”, valódi élmény volt számomra gyerekként, amikor hajnalban keltünk és csak a nap végére értünk célba. Az Alföld számomra szerethető, szép vidék, és ezt már gyermekkoromban is éreztem.Először is távolsági busszal be kellett utazni a közeli városba, ahonnan vonattal mentünk tovább Budapestre, ahol a másik pályaudvarról utaztunk tovább az Alföldre. Micsoda utazás volt! Felnőttként is megtettem ezt az utat, és semmi ahhoz hasonló élményt nem nyújtott már, mint gyermekkoromban. Milyen érdekes, a múlt valahogy más volt és én még mindig szívesen emlékszem vissza ezekre a látogatásokra, amikor a Messzimamához mentünk. A pályaudvaron a szüleim mindig vettek nekem valami ajándékot, rendszerint egy babát, vagy valami apróságot, de nagyon tudtam örülni a hirtelen jött újdonságnak. Az egész napos utazást egyáltalán nem éreztem fárasztónak, pedig még nagyon kicsi voltam. Hatalmas bőröndöket cipeltünk, ha jól emlékszem talán 2 hétnél is tovább maradtunk és nagyon jó volt ismerkedni a távolabbi rokonokkal. Nem szólt semmi másról az egész, csak hogy bennünket „kényeztettek”, mindenben a kedvünkbe jártak. A nagymamám elég szigorú asszony volt, én pedig nem az jófajta gyermek, lány létemre. Általában véve semmit nem úgy akartam csinálni, ahogy kellett volna, és emlékszem, hogy a kertkaput mindig kulcsra zárta, nehogy kilógjak. Ja, mert az is előfordult. Az állomáson a nagybátyám várt minket és én őt kedveltem talán a legjobban, mert nagyon vicces ember, és ezeken a találkozásokon esténként elővette a harmonikáját és hozzá csodásan énekelt. Én elbűvölve néztem és hallgattam őt. De sokat játszott is velünk, és sok helyre el is vitt bennünket és rengeteget mesélt, bolondozott velünk. A mama is elvitt megmutatni a „környéknek”, voltunk a piacon és minden létező boltba bementünk, ahol megmutatott engem, mint a legkisebb, legördögebb „kis Ferikét” (apám után). Ezt azért mondta rólam, mert apukámra hasonlítottam, talán csak a rosszaságot kivéve. Olyan fiús, igazi bajkeverő kislány voltam, aki mindent fel akart fedezni és ki akart próbálni. Messzimamám istenien sütött-főzött és ilyenkor a kamrában végeláthatatlan volt az ételek sora. Ide persze nem lett volna szabad „csak úgy” bemenni, de én mindig megtaláltam a kínálkozó alkalmat, hogy körülnézzek mi van odabent. Sütemények hada sorakozott a stelázsin (ha valaki ismeri ezt a kifejezést), polcon. És ha a fiókokat kezdtem kihúzogatni, mindegyikben találtam valami finomat vagy valami érdekeset. Édesanyám nem szerette az Alföldet. Olyan értelemben nem, hogy ő sokkal inkább a megszokott hazai dombokat, hegyeket, völgyeket hiányolta, és neki a síkság unalmas, néha nyomasztó érzés volt. Én már a vonat ablakán nézelődve érzékeltem, hogy ez a környék egészen más, mint az otthoni és a gémeskutak, a rónaságon legelésző állatcsordák számomra fenséges látványt nyújtottak. A mai napig szívesen utazom az Alföldre, én megtalálom benne a szépséget. És az alföldi emberek kedvessége, vendégszeretete pedig felülmúlhatatlan. Nagyon sok lakodalomban voltunk a szüleimmel, amit háznál rendeztek meg és azóta sem volt alkalmam olyan igazi mulatságban részt venni, mint azokon az estéken. Valószínűleg születésem után az első cipő, amit a lábamra húztak, táncos topánka lehetett, mert alig látszottam ki a földből, de a zene hallatán rögtön táncra perdültem és viharos sebességgel sajátítottam el a különböző tánctechnikákat. A családom azon része, akik az Alföldön éltek és élnek, sajnos már nem része a mindennapjaimnak. Én is felnőttem, a világ is felgyorsult, és Messzimamám sem része már a földi világnak. De ezek az emlékek, amik hozzá és az Alföldhöz kötnek, mégis fontosak nekem és sosem felejtem el őket. (A cikket beküldte: Sly7105)
|