|
Érzelmek viharában„Reggel korán kelünk, megyünk takarni.”- utasított nagymamám, kinél az életem legtöbb nyarát töltöttem. (Takarni=megforgatni a szénát, ha száraz behozni fedél alá, a csűrbe). Forró ez a nyár, ami a legborzasztóbb, nagyon száraz is. A falucska a hegyek védő karjaiban fekszik, a völgyben, amelyet a Homoród patak vájt magának évszázadokon át.Azt hittem most aludtam el, mert olyan rövidnek tűnt az idő amit az ágyban töltöttem, már megint mamám hangjára ébredtem „ Felkelni! Készülj, azonnal indulunk”- és kipördült az ajtón. Álmosan néztem utána és próbáltam megfejteni energiaforrásának titkát és az jut az eszembe, hogy annyi mindent tanítanak az iskolában, mégis itt van ez a nő, aki fele olyan „tanult” mint én és tud élni. Nehezen térek magamhoz, hiszen alig múlt négy óra, de a nagyszüleim pörögnek, papóm, a kedves nagypapám, már befogta szegény teheneket az igába, készítette a szerszámokat. Mamám a nyári konyhában pakolta az elemózsiát. A szalonna, kolbász, paprika, hagyma, na meg a finom ropogós héjú házikenyér, gondosan be lett csomagolva a patyolat tiszta konyharuhába ezután a posztótarisznyába tette. Kivittem a szekérre, nehogy itthon maradjon, mert akkor lesz mit koplalni egész nap. Elindultunk. A szekér monoton rázkódása a mészkővel szórt úton elringatott volna, ha a kerékabroncsok alatt a kövek nem csikordultak volna fel olyan keservesen. Néhányszor még szikrát is hánytak. A vizeskannák még üresen álltak. A bórvízforrásnál álltunk meg. A kútgyűrűn át a föld öklendezte ki magából az éltető finom, ásványokban gazdag ivóvizet. Leugrottam és a kútból telemertem a kannákat. A kanna falára kiültek a természetes szénsav gyöngyöcskéi, a hűvös víz pedig megizzasztotta a kanna falát. A mamámék el sem tudnák képzelni az életüket a „bórvíz” nélkül. Ők csak ezt itták. Mire a mezőre értünk a nap már jócskán fenn járt és biza nem kímélte ma sem a tájat. Alig volt hét óra és biza olyan meleg volt, hogy a reggeli kardigán mindenkiről lekerült. Munkának láttunk. A széna rendezett sorokban hevert a földön, mintha egy hadtest sorakozna előttünk. Finom édeskés illatából még érezni lehetett a virágporok aromáját. A férfiak (papóm és annak barátja) szemrevételezték a szénát, és arra a megállapodásra jutottak, hogy igenis össze lehet szedni. aztán átvonultak a mellette lévő mezőre, ami virágpompában díszlett és kaszálni kezdtek. Mi „asszonyok” nekiláttunk a munkának. Egyenesen a szekérre pakoltuk a szénát, szépen rendben, hogy össze ne tőrjük. Az igába fogott állatok nagyon tudták a dolgukat, mert amikor már messzebbről kezdtük hordani a szekér fele a szénát, lassan elénk ballagtak és megálltak. Én már nagyon elfáradtam és állandóan szomjas voltam. A mamám és a szomszédasszony csak nevettek és mondták, minél többet iszom, annál többet izzadok és nekem lesz kellemetlen. Hát a lett. A széna pora rámhullott és az izzadság miatt rám ragadt. A bőröm kipirosodott és viszketni kezdett. Nevettek rajtam. Az asszonyok, akik a tűző melegben hosszú ujjú ingben, fejkendővel és szalmakalappal a fejükön, hosszú szőttes szoknyában és tornacipőben dolgoztak úgy hogy egy korty vizet sem ittak, de verejték nyoma sem látszott a bőrükön, pedig már jó barnára sütötte őket a nap, úgy dolgoztak, mint akiket elem hajt, vidáman fáradhatatlanul. Még nem volt dél, de a nap olyan kegyetlenül perzselte a mezőt, hogy ha talán egy harmatcsepp megúszta volna a reggeli napsütést, most lencseként egy pillantás alatt lángra lobbantaná az egész mezőt. A mezsgyehatár fái alatt lepihentünk, és enni kezdtünk. A férfiak valami háborús emléket idéztek fel, ami talán ezek a fák alatt történtek. Eszegettünk. A mamám törte meg a csendet. A papóm meséjéről eszébe jutottak neki is a háborús emlékei. „Elmondanád mama?” - kérdeztem, de nem faggattam, láttam, hogy nem szívesen beszél róla. Egyszer csak mesélni kezdett. A háború utolsó évében történt, várandós volt a második gyermekével, amikor a falut ellepték az orosz katonák. Kegyetlenek voltak, mert tudták, hogy a falu férfiai a fronton vannak, akik meg itthon azok nem szállnak szembe velük. Fosztogattak, beültek kegyetlenül az emberek otthonába, kiszolgáltatták magukat. Hozzá is beült egy csapat suhanc. Egyik sem volt több huszonötnél. Megtömték magukat, megcsapolták a boroshordót és ittak kedvükre. Egyszer csak az egyik elkapta mamám derekát, csókolgatni kezdte, a másik kettő is kedvet kapott, letépték a ruháit és megbecstelenítették. Nem törődtek az érzéseivel, csak kiélték a maguk szükségleteit. Amikor végeztek a mamám már vérzett. Még aznap elvetélt. Kicsit megállt, szünetet tartott. De a papóm befejezte. Szomorú arccal csak ennyit mondott: „Fiam lett volna.” A fiuk elvittek mindent, ami fogható volt a házban, tartalék élelmet és minden jószágot, még az öreg kandúrt is. Nagyon nehezen épült fel. Ha nincs a szomszédasszony, aki rátalált, már talán nem is élne. Nagy nehezen újrakezdte, úgy, hogy nem is tudta, hogy papóm él-e még. Napjában egyszer evett, és az élelemnek egy vermet ásott a kertben, amit eltakart korhadt fadarabokkal, azt a látszatot keltve, hogy évek óta úgy áll. Pár hónap alatt összeszedett egy pár tyúkot és kakast, amiket gondosan megültetett és csibéi lettek. A házban, egyik szobában tartotta őket,hogy meg ne lássa senki baka fia. De nem volt szerencséje. Mert egy nap a román katonák fosztották ki mindenéből, azzal az indokkal, hogy a fronton a férfiak éheznek. Elsírta magát. Megöleltem és megfogtam a kezét. A napbarnított kézfeje csontos volt, a lágy bőre hűvösen tapadt a csontos ujjaihoz, amelyek a sok munka miatt kissé elgörbültek. Nem tudtam mit mondani neki. Olyan érzésem volt, hogy a mai napig átéli mindazt a borzalmat, amit el kellett szenvednie. A kiszolgáltatottságát mintha a nagypapámon kérné számon, a tekintetében kérdést és feleletet látni egyszerre. „Miért kellett elmenned? Ha ott lettél volna, akkor most nem szenvednék.” A papóm csak nézte és a válasz benne volt a tekintetében. "Tudom, hogy hibáztam, de soha nem fogsz megbocsájtani nekem?” Nem beszélgettünk többé, mindenki elmerült a gondolataiba, az idősebbek elaludtak az árnyékban. Én nem bírtam aludni, csak pörögtek a gondolataim. Felelevenítettem a mamám meséjét és azon töprengtem, hogy mi történik a férfiak fejében, amikor ilyen gonosz cselekedetre adják a fejüket? Miért teszik? A háború borzalmai, a sok öldöklés, a vér képes kiölni az emberből az emberséget ezzel a legkegyetlenebb állattá változtatja? Ha igen, a papóm is ezt tette, csak nem tud senki róla? Nem!- hessegettem el magamban a gondolatot, ezt Nem tudom róla elképzelni. És mégis bűntudata van, hogy mamámat egyedül hagyta, pedig mindenki tudja, a háború nem kívánságműsor. Látszik rajta, hogy még ennyi év után is szenved, és mégis megbocsájt. A mamám soha nem tudja elfelejteni az elvesztett kisfiát. Meg tudom érteni, hogyan is lehet elfelejteni azt, aki a miénk volt, testünk és vérünk, akit alig vártuk, hogy megszülessen és egy kegyetlenség elvette tőlünk. „Ő volt a család legkisebb hősi halottja.” - ahogyan mamám fogalmazott. Fojtattuk a munkát. Mamámnak jót tett az alvás, mert amikor felébredt vidám volt. Dalolni kezdtek a szomszédasszonnyal, beszálltak a férfiak is. Nagyon szépen nótáztak. Irigyeltem őket, mert nem fogytak ki, valamelyikük mindig újat kezdett. Hamar eltelt a nap. A szekér is jól meg lett rakva. A maradék szénát boglyákba gyűjtöttük. A mezőt rendben hagytuk. A széna tetején feküdtem és az eget szemléltem. Elgondolkodtam az addigi életemen. Mennyivel könnyebb életet élek én a nagyvárosban, mint a nagyszüleim falun. Én nem kelek a nappal, annyiszor étkezem ahányszor éhes vagyok. Ha iskolába megyek, buszra szállok, nem kell kilométereket gyalog megtennem, ha kegyetlen hideg vagy meleg van. Nem is fáradok el annyira, este nem fekszem a nappal, hanem tv-zek, olvasok vagy interneten kószálok. Szerencsésnek érzem magam és mégis aggódom. Miért van az, hogy ők már a hatvanas éveikben járnak, és jobban bírnak dolgozni, mint én, aki fiatal vagyok. Lehet, hogy ők ismerik az élet titkát? Arra jutottam, hogy lehet, hogy nekik nincs akkora lexikális tudása, mint nekünk, mai fiataloknak, de ők tudják, mi kell a testnek és a léleknek, hogy harmóniában éljenek. Tudták mikor mit kell enniük, nem mérgezték a testüket különféle mesterségesen előállított ételekkel. Tudták, hogy a szezonális zöldséget, gyümölcsöt hogyan kell tárolni, hogy azt esetleg később is fogyaszthassák. Akkor pihentek, amikor fáradtak voltak. Soha nem dolgoztak teli hassal. Egyszóval tudtak élni. A mi mostani életünk már csak hajtás és feszültség, ami sajnos rombolja testünket, az egészségünket. Türelmetlenné és feszülté tesz. Idő előtt kiégünk, pedig fele annyi borzalmat nem élünk át mint nagyszüleink. És felmerül bennem egy csomó kérdés a szüleimet látva, ahogyan megpróbálják a lehetetlent, hogy pénzhez jussanak, hogy megadhassanak nekünk mindent. Miért gondolják, hogy nekünk a MINDEN az anyagiakban fogható dolog? Miért nem ülnek le velem beszélgetni? Miért nem maradnak inkább otthon, hogy együtt lehessen a család? Fontosabb a pénz az életben, mint a család?( Érdekes, a nagyszüleimnek van tv-je és rádiója is, mégsem kapcsoltuk be egy este sem, mert a beszélgetésekkel jobban telt az idő. És jó volt együtt lenni.) Mikor fogjuk ezt a pénzhajhászással elvesztegetett időt bepótolni? És ami a legjobban aggaszt. Én is ilyen leszek felnőtt koromban? Hát felnőttem, és nem lettem olyan. Mivel a test és a lélek harmóniája a szeretetben rejlik, a családi biztonságban és úgy gondoltam inkább kevesebb az igényem, de legyen családom. És működik. Sokat vagyunk együtt. Azóta már a nagyszüleim megtértek az örök csend birodalmába egy mélységes űrt hagyva maguk után. De amit nagyon bánok, az a tény, hogy a szüleimmel nagyon kevés emlékem van. Ha mesélnem kell a gyerekeknek, sajnos keveset mesélhetek, legfeljebb azt, hogy a szüleim mindig jót akartak nekünk, csak ezt a jót sajnos az anyagiak elrabolták tőlünk. Mostanra, amikor ők is nagyszülőkké váltak rájöttek a hibára és pótolni akarják az elvesztegetett időt, de ezt már csak az unokáknak tudják megadni. Az én lelkemben ott marad örökre egy sivár sikátor, amit a szeretetnek és a családi összetartásnak kellett volna kitöltenie. (A cikket beküldte: JudyTim)
|